1956” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 39

Egyenes derékkal

2016. december 10.

Schmidt Mária

történész

Az 1956-os forradalom és szabadságharc 60. évfordulójára létrehozott Emlékbizottság arra a feladatra vállalkozott, hogy méltó módon emlékezzen meg az 1956-os forradalom és szabadságharc világtörténelmi jelentőségéről. A tíz évvel ezelőtti emlékévet az akkor kormányzó szociálliberálisok ellehetetlenítették. Budapest utcáin újra vér folyt, fiatalokat tartóztattak le és börtönöztek be.  Ezért a 2016-os megemlékezéseknek a tíz évvel ezelőtt elmulasztottakat is be kellett pótolnia. Vissza akartuk adni 1956-ot a magyar embereknek, ezért azokra irányítottuk a figyelmet, akik példát mutattak bátorságból, hősies elszánásból, szabadság- és hazaszeretetből. Hogy tudják és értsék, és ezzel a tudással fölvértezve emlékezzenek rá, hogy azon a hatvan évvel ezelőtti őszön a magyar nemzet bebizonyította: ha kell, megharcol a szabadságáért, nemzete függetlenségéért. Arra törekedtünk, hogy megértessük: erre minden polgártársunk joggal lehet büszke.  

Teljes cikk

Elegancia és bátorság ’56-ban

2017. június 14.

Varga Beáta

Nézze Darvas, amíg maga él, magyar színpadra be nem teszi a lábát – valahogy így hangzott a mondat Aczél elvtárs szájából, amikor Darvas Iván majd két év börtön és jó pár segédmunkás év után megpróbált újra színészként elhelyezkedni. Bátorsága ennél a beszélgetésnél sem hagyta cserben, ahogyan 1956 októberében sem, amikor több mint száz politikai foglyot szabadított ki a Budapesti Országos Börtönből.

Teljes cikk

Grátz Endre: „halálügyésztől” brókerbotrányig

2017. augusztus 29.

Békés Márton

történész

A Győr-Sopron megyei megtorlás ügyésze 25 évesen már akasztatott, de egy év múlva félreállították. Később Gelka-vezérként, majd szolárium-tulajdonosként tűnt fel. Hét hős kivégzése terheli lelkiismeretét.

Grátz Endre Nagykanizsán született 1932-ben. A pécsi jogi egyetem elvégzése után azonnal állást kapott a Győr-Sopron megyei ügyészségen, a forradalom előtt három hónappal. Minden bizonnyal rendszerhű ügyészségi nyomozó és előadó volt, hiszen 1957 tavaszán politikai ügyésszé nevezték ki. Egy évvel később úgy minősítették, mint aki – különösen a politikai bűncselekmények tekintetében – átlagon felül végzi munkáját, ráadásul „komoly segítséget nyújtott a politikai osztály vizsgálói részére”, sőt több ügyet maga kezdeményezett. Vádképviseletét úgy jellemezték, mint amely „határozott, harcos […] vádbeszédei politikailag megalapozottak”.

Teljes cikk

Jacsó János: megtorló hadbíróból a Legfelsőbb Bíróság élére

2017. szeptember 05.

Békés Márton

történész

Rákosi-érában kezdődő pályafutása Kádár alatt ért csúcsára, amikor a megtorlások hadbírájából az igazságszolgáltatás második embere lett. Öt halálos ítéletet hirdetett ki, neve hat kivégzéssel hozható összefüggésbe.

Az 1929-ben Mezőkövesden született Jacsó János honvéd ösztöndíjasként az ELTE jogi karán szerezte képesítését. Belépett a Magyar Dolgozók Pártjába, majd frissdiplomásként 1951-ben a Budapesti Katonai Bíróságon kapott állást, egy év múlva pedig már a kalocsai hadbíróság elnöke lett. Innen 1955-ben Kecskemétre került a hadtestbíróság elnökének. 1956–57-ben egy évig az Igazságügyminisztérium katonai főosztályán dolgozott, miközben kitört a forradalom. Ezt követően részt vett a kommunista restaurációban, amelyet önéletrajzában így foglalt össze: „az ellenforradalom idején is elláttam a szolgálati feladataimat, majd részt vettem annak felszámolásában. A statárium végrehajtása, majd az ellenforradalmárok elleni gyorsított és rendes eljárások lefolytatása során kifejtett tevékenységem alapján megkaptam a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem kitüntetést.”  

Teljes cikk

Lázár Ernő: karhatalmistából ügyész

2017. szeptember 12.

Békés Márton

történész

Sűrű munkahelyváltások után a jogvégzett karhatalmista a budapesti felkelőcsoportok elleni megtorlásban vett részt. Ügyészként Tutsch József traktorgyári munkásra kért és kapott halálos ítéletet.

Az 1933-as balatonberényi születésű Lázár Ernő először kereskedelmi iskolát végzett, majd beiratkozott az ELTE jogi karára, ahol a forradalom előtt nem sokkal végzettséget is szerzett. 1956 második felében a VII. Kerületi Tanács Végrehajtó Bizottsága Igazgatásrendészeti Osztályán dolgozott szabálysértési előadóként, majd 1956 decembere és 1957 februárja között beállt a karhatalomba. Ezt követően 1957 októberéig a VI. Kerületi Ügyészségen helyezkedett el vádlóként, illetve a Nyomozás Felügyeleti Osztály munkatársaként. 1957 októbere és 1958 januárja között a Fővárosi Ügyészség felügyeleti osztályán dolgozott, majd ismét munkahelyet váltott: több mint fél évig a Legfőbb Ügyészség Személyzeti Osztályának csoportügyésze lett, ezt követően pedig a Fővárosi Ügyészség Politikai Osztályára került. A sűrű munkahelyváltások után a leghosszabb időt a VI. Kerületi Ügyészségen töltötte, mégpedig 1958 szeptembere és 1959 utolsó napja között.

Teljes cikk

Elmúlhatatlan

2017. október 23.

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Hiába kerülnek elő folyamatosan és válnak közkinccsé eddig féltve (és félve) őrzött fotók, dokumentumok 20. századi történelmünk legbátrabb két hetéről, mégis a mai közízlésnek megfelelő szélsőséges felvételről szól a médiahír nemzeti ünnepünk előestéjén. Olyanról, amit akkor és ott a Köztársaság téren maguk a szabadságharcosok is elítéltek. Az ominózus fotón ábrázolt halottgyalázás menthetetlen cselekedet, de nem lincselés. A szocialisták EP-képviselője legszívesebben szétszaggatná 1956 emlékét. Számára nehéz a múltat végképp eltörölni. A jó hír az, hogy a többség másként gondolja – itthon és szerte a világban.

   „A világon páratlan szabadságharc volt ez,

a fiatal nemzedékkel a népünk élén.”

Mindszenty József (1956)

 

Mindennek van előzménye és következménye. 1956-nak ugyanaz volt: hazánk vörös megszállása. 1945 óta készült a lelkekben, hogy a világot elkápráztatva, jó hírünket, nemzetközi megítélésünket helyreállítva forradalomban és szabadságharcban öltsön testet, majd minden magyar ünnepe legyen.

A többség tisztában van 1956 kötőerejével, tudja, hogy felemelő és nemes eseménye történelmünknek, ezért megemlékezik róla határon innen és túl. Az ünnephez közeledve újabb és újabb személyes történetek tárulnak fel, publikálatlan felvételek kapnak nyilvánosságot. Az utóbbiak közül a pestszentlőrinci Pavilongalériában október 10-én nyílt, eddig a fővárosban egyáltalán nem, vidéken is csak töredékében és egy alkalommal, a tavalyi 60. évforduló során bemutatott fotótárlatot ajánlom a vitathatatlanul dicső múlt megidézésére.

Teljes cikk

„Meg kell mutatni, hová tartozunk"

2017. november 18.

Békés Márton

történész

Grátz Endre képviselte a vádat Török István és társai perében is: a győri „halálügyész” ekkor négy emberre kért halálos ítéletet. A harmadrendű vádlottnál, Büki Lajos vagongyári marósnál jártunk.

Az augusztus 22. és október 3. közötti cikksorozatunkból kiderült: öten (azóta már tudjuk, hogy hatan) még biztosan élnek a forradalom és szabadságharc leverése után következő, összesen hét évig tartó megtorlás „igazságszolgáltatási” részének kivitelezői közül. Nyár végétől ősz közepéig négy ügyész és egy hadbíró pályaképét dolgoztuk fel, hogy bemutassuk a megtorlásban szerepet játszó vádképviselők, valamint a haditörvényszéken ítélkező pályaképét. Ebből világossá vált, hogy az 1956 és 1963 közötti kádári tömegterrorban mindannyian fontos, sőt olykor vezető beosztást töltöttek be, a rezsim pedig azt követően is honorálta őket, hogy véres megalapításában segédkeztek. Fontos leszögezni: az 1956 decembere és 1961 augusztusa között bírósági ítélet nyomán kivégzett 229 hős közül 25-nek a halálához van közük, ami azt jelenti, hogy 27 évvel a rendszerváltoztatás után még mindig büntetlenül él öt olyan ember, akiket a kivégzések tíz százalékáért felelősség terhel!

Emlékeztetőül: Grátz Endre Győr–Sopron megyei ügyészből Gelka-, majd Keravill-vezető lett, akinek (pontosabban tőle elvált, de asszonynevét tovább viselő ex-feleségének) neve nemcsak a legendás Simeoni-üzletháznál, hanem a brókerbotrány körül is felbukkant. Jacsó János hadbíró a Kádár-rendszer végére a Legfelsőbb Bíróság helyettes vezetője lett, két évvel ezelőttig még ügyvédként praktizált. Lázár Ernő 1960-ban kultúrdiplomáciai – valójában minden bizonnyal hírszerzési – feladatot kapott s ezután nyoma veszett. Mindegyikük közül a legismertebb Mátsik György, többek között Mansfeld Péter vádlójának neve, aki tíz évig tartó ügyészségi vezető beosztásából a ’80-as évek közepére a MÉH tröszt-vezérigazgatója s ezzel párhuzamosan a Magyar Úszószövetség szakágvezető alelnöke lett. A statáriális eljárásban való részvételét 1989-re megbánó Sajti Imre egy évtizedig Békés megye állambiztonság prominense, majd tizenkét évig rendőrfőkapitány-helyettese volt, őt 1998-ban (később zsarolási ügybe keveredett) utódja tüntette ki.

Teljes cikk

FELHÍVÁS!

2018. január 15.

Békés Márton

történész

Dokumentáljuk Budapest még meglévő világháborús nyomait, a forradalmi harc emlékeit és a hidegháborús paranoia maradványait. Ha látsz valamit – szólj!

A magyar főváros a 20. század derekán vívott konfliktusok gyújtópontjában helyezkedett el. A főváros 1944/45-ös megszállásai, 51 napig tartó ostroma, a front átvonulása, a heves bombázások, majd 1956 forradalma és szabadságharca, és az ötvenes éveket meghatározó hidegháborús paranoia másfél évtizedig tartó háborús állapotot jelentett. Budapest az a város, ahol majd’ minden utca volt már frontvonal és szinte minden tér döntött el csatát. A mai napig golyónyomtól heges homlokzatok, súlyos történelmi emlékek láthatatlan árnyéka és óvóhelyek hűvösének utcára áradása figyelmeztet rá, hogy a nagyváros az ellentétek átjáróháza. A város színház, ahol a kisszerű személyes drámák mellett történelmi tragédiák is lejátszódnak.  

Teljes cikk

Élményfestés

2018. március 10.

Kormos Valéria

újságíró

1956. december 4-én, amikor a legtöbbekben kihunyóban volt minden remény, budapesti asszonyok ezrei vonultak csendesen a mai Andrássy úton a Hősök sírja felé, hogy megmutassák gyászukat, fájdalmukat, bátorságukat. Ki egy szál virággal, ki gyertyával, ki gyermekét kézen fogva, csendben. Be volt kerítve az ország, ők is, de nem mertek közéjük lőni, lövetni. Az emlékhelyen imát mondtak, fényt gyújtottak, aztán útjukra mentek.

Vajon milyen érzésekkel fogadhatták, hogy néhány hónappal később, 1957-ben törvényerejű rendelet született arról, hogy minden év március nyolcadikán meg kell őket ünnepelni, mert ez társadalmi ügy és kötelesség. A budapesti, eléggé szomorú utcaképet némiképp felderítette, hogy a nagykörút járdáit ilyenkor ellepték az alkalmi árusok, hóvirággal teli kosaraikkal. Ma már, hét évtizeddel később, múzeumi fotótárak gyűjteményeiből köszön vissza ránk e hangulat, ahogyan a kopottas öltözékű férfiak tucatjával vásárolják a hóvirágot. (Muris elgondolni, hogy ezt most nem tehetnék meg, mert törvénnyel védett növényről van szó.) Az pedig számomra kifejezetten jó érzés, hogy nem kell kötelezően, felsőbb utasításra ünnepelni senkit és semmit.

Napjainkban  március nyolcadika egyszerű, kedves  gesztusként, figyelmességként jelenik meg életünkben. Már aki elfogadja, és nem veszi túltengő feminista önérzetét sértő provokációnak. De ne feledkezzünk meg az üzleti fogásokról, amint akciós szállodai ellátást, borvacsorát, retro rockkoncertet ajánlanak nekünk. És persze különböző fantáziájú virágkölteményeket, mint a Toszkán napsütés, a Gondolok rád, a Rejtélyes sziget

A 2018-as év nőnapi ajánlataiból nekem leginkább az Élményfestés tetszett. Arról van szó, hogy ha kedvünk támad rá, betérhetünk egy képzőművészeti stúdióba és egy ottani mester segítségével, kiválasztott minta alapján megalkothatjuk saját festményünket. Ennek kapcsán eszembe jutott, mi lenne, ha megpróbálnám lefesteni  ̶ szavakkal ugyan – mindazokat az élményeket, amelyeket hajdanán, pályakezdésem idején, az 1970-es években, majd később, megismertem a nőnapi kulisszák mögötti valóságból ? Azon is elgondolkoznék egy kicsit, miért és honnan indult ennek az ünnepnek a gondolata? Kik és miként alakítgatták ideológiájuk hasznosítására? 

Teljes cikk

Megtévesztő szavak múzeuma

2018. március 12.

Békés Márton

történész

Öt állandósult szókapcsolat, a Molotov–Ribbentrop-paktumtól a „forradalom miniszterelnökéig”, amelyektől ideje volna szabadulni.

Az 1989/90-es rendszerváltoztatáskor, bármekkora is volt az erre irányuló akarat, nem sikerült teljes mértékben szakítani a pártállami múlttal. A gazdasági és politikai struktúrákban – a tájékoztatásban, az intézményrendszerekben, a kapcsolati hálóban – ettől kezdve még húsz évig jelen volt a kommunizmus öröksége. A posztkommunizmus legmakacsabb formája a nyelv szerkezetében öröklődik tovább, méghozzá napjainkig. Éppen ezért szótárcserére van szükség, a megtévesztő szavak és fogalmak múzeumba helyezésére. Öt olyan állandósult szókapcsolat következik, amelyeket dekonstruálnunk kell ahhoz, hogy az általuk eltakart történeti valóság és a használatukhoz fűződő megtévesztő szándék láthatóvá váljon.

 

Az I. világháborút a központi hatalmak militarizmusa okozta

A nyugati antanthatalmak háborús propagandája mindvégig úgy állította be a központi hatalmakat, mint militarista államokat, amelyek a béke ellenségei. Kezdettől fogva úgy keretezték a háborút, mint amelyben a francia–angolszász demokráciák küzdenek a felvilágosodás és az emberiesség oldalán a „porosz militarizmussal” és az „osztrák–magyar autokráciával”. Az Egyesült Államok 1917. áprilisi hadba lépése után az antantpropaganda még hatékonyabban terjesztette a „kultúra ellen hadat viselő német hunok” és a központi hatalmak militarizmusának üzenetét. Ez a narratíva érvényesül száz éve. (Tegyük hozzá: az antant oldalán harcolt a valóban tekintélyuralmi cári Oroszország és az a Belgium, amely közép-afrikai mészárlásairól híresült el, a Nagy-Britannia részéről az ellenséges búr falvak lakosságának Dél-Afrikában felállított internálótáborairól nem is beszélve.) A párizsi békekonferencián utólag igazolták e narratívát, amikor a vesztes országok békediktátumaiban kimondták, hogy kizárólag ők„a veszteségek és károk okozói, [ilyenformán pedig] felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik a rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek”. A számok azonban azt mutatják, hogy az antanthoz tartozó államok háborúztak folyamatosan: 1815 és 1914 között Nagy-Britannia 64 alkalommal szállt hadba (ezen háborúk, expedíciók és gyarmati „pacifikációk” majd’ fele 1873 után zajlott); ebben a száz évben az Amerikai Egyesült Államok 33, Oroszország pedig 15 alkalommal fogott fegyvert, jórészt terjeszkedési vágyból és a meghódított területek őslakossága ellen. Míg Franciaország 1870-től az I. világháború kitöréséig 37 fegyveres konfliktusban vállalt szerepet, addig a Német Császárság 1871 és 1914 között csak hét alkalommal. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es fennállásától kezdve csupán két ízben hadakozott, mégpedig Bosznia-Hercegovina nem túl nagy véráldozatokkal járó elfoglalásakor. 

Az I. világháborút megelőző ötven–száz évben tehát éppenséggel az antanthoz csatlakozó országok viseltek legtöbbször hadat, a Német Császárság és szövetségese, az Osztrák–Magyar Monarchia viszont a két legkevesebbszer fegyvert ragadó nagyhatalom volt a világon.

Teljes cikk