Úgy tartják, az ember sikerének, sőt, egyenesen egészségének az a titka, hogy ne felejtsük el a boldogság és a siker pillanatait, és úgy őrizzük őket, ahogy az első csók, az első szerelem emlékét.

 

Tisztelt Honfitársaim! Kedves Barátaim!

 

A nemzetre is igaz ez. Erőt és reményt nem meríthetünk a kudarcból, a balsorsból, a sötétségből, csakis a büszkeségre okot adó pillanatokból. Például abból a büszkeségből, amit a hatvankét évvel ezelőtt forradalom és szabadságharc eseményeire emlékezve érzünk. Ami akkor történt itt, velünk, Magyarországon, máig reményt és erőt ad. Százezrek álltak egymás kezét fogva városaink főterein, százezrek ölelték meg egymást ismeretlenül. Volt, akinek a szeme könnybe borult a boldogságtól, mert a nemzet közös szívdobbanása olyan erős volt, hogy még azok is megérezték, akik nem akarták.

Ennek a közös szívdobbanásnak a visszhangja hozott ma össze minket. Ha most egymás mellett megállunk és megnyitjuk a szívünket, azt tapasztaljuk, hogy ügyes-bajos dolgaink zsugorodnak, hogy egyre erősebbnek érezzük magunkat. Élesen látjuk egymás arcát, tudjuk: összetartozunk.

Jól van ez így.

Ma azért vagyunk itt, hogy közösen emlékezzünk azokra a 62 évvel ezelőtti napokra, amik máig mércéül szolgálnak a számunkra. A hazaszeretet, a haza iránti elkötelezettség a mércéje most és immár mindörökké, ami 1956. október 23-án történt.

Mi, itt mindannyian, a pesti srácok és lányok utódai vagyunk. Az ő élni akarásukból, szabadságvágyukból táplálkozunk ma is. Ha csak felidézzük hősi tetteiket mosolyra szalad a szánk, büszkeség és megújult életerő költözik belénk. Nekik köszönhetjük, hogy olyan erős az immunrendszerünk, hogy képesek vagyunk helytállni és megőrizni önmagunkat.

Isten áldja hőseinket!

És azokat, akik a hősök közül még itt vannak közöttünk! Tisztelet a hősöknek!