„Ismerem, ismerem, ismerem, ismerem,

és ki is merem már mondani, azt hogy

rég kiismertem már ezt, ismerem, ismerem ezt.”

Cseh Tamás ̶ Bereményi Géza: A legjobb viccek

 

A Richter-skála szerinti legnagyobb rengéseket (és károkat) két szereplőhöz köthetjük, az egyik az Európai Bizottság elnöke, Jean-Claude Juncker, aki a megalomán trieri szobrot felavatta, a másik a katolikus egyház német bíborosa, Reinhard Marx (névrokon), aki egyháza, azaz Krisztus szociális tanítását kapcsolta össze Marx szellemi hagyatékával. Mindeközben a trieri Szent Péter-dóm tövében Marx-kiállítást nyílt („LebensWert Arbeit” címen). Szürreális hegycsúcsok ezek, melyekre csak az kapaszkodhat fel (Armani-öltönyben of course), aki vagy bornírt és tudatlan, vagy mérhetetlenül cinikus, de leginkább így együtt mindegyik. Szürke ténymegállapítássá szelídült, hogy az érzéketlenség, a múlt tagadása (a nyugati civilizáció „múltnélkülisége”) mára olyan mély szakadékot képez az Európai Unió tagországai között, hogy abban halálos zuhanással tűnik el mindaz, amire a szövetség alapítói építkeztek.

 

Pro primo

 

A kommunista diktatúra alapjait Marx Károly (1818-1883) rakta le. Ízig-vérig totalitariánus nézetrendszerében már szellemi pirkadásakor megjelent az egyetlen igazság, érthetőbben: az „abszolút igazság” birtoklásának igénye. Az általa megalkotott nem túlárnyalt, de erős ellentétpárokkal operáló világmagyarázat szerint kizárólag a kommunisták kapiskálják, mi a történelem lényege, szerkezete. Aki másként gondolkodik, az értelemszerűen rosszul gondolkodik. Sőt, fokozva az elviselhetetlenségig, „tudománytalanul”, tehát nem vitaképes, fenomenológiai zsargonban „nemlétező”. Ha tehát valaki nem érti, hogy egy marxistának (kommunistának) miért van mindig igaza, itt megtalálhatja a gyökereket. Marx alkotta meg az osztályharc elméletét, ami végsősoron két részre hasítja az emberi társadalmat: jókra (kizsákmányolt: munkás) és gonoszokra (kizsákmányoló: tőkés). A jogállamiságot, a hatalmi ágak szétválasztását vagy az emberi jogokat (a felvilágosodás vívmányait) ugyanakkor nem becsülte sokra, azokat a polgárság hatalommegőrzést szolgáló találmányának tekintette, sőt (és éppen ezért), a teljes egyenlőséget megteremtő kommunista világ felé vezető úton kiemelt szerepet tulajdonított az erőszaknak (hatalommegragadás: forradalom), tekintettel arra, hogy a megvetett burzsoázia önszántából sosem fogja átengedni – amúgy frissiben szerzett – pozícióit. Azzal pedig, hogy a szép, új világ alapfeltételének tartotta a magántulajdon teljes körű felszámolását, Marx Károly az egyén szabadságának feláldozásához, az individuum önrendelkezésének megszüntetéséhez adott kőkemény útmutatást.

A fentiek együtt gyilkos szellemi muníciót kínáltak a követőknek, mellyel a XX. század diktátorai – Leninnel az élen – kivétel nélkül éltek is mind! A kommunista diktatúrák karmesterei a marxi-engelsi életművet afféle mestertervnek tekintették, amit soha nem is rejtettek véka alá. A lapos, ám hatásos világmagyarázat és „világjobbító terv” abroncsául Marx a tudatosan félreértelmezett „a cél szentesíti az eszközt” elvét választotta, így az az állítás, miszerint a kommunisták XX. századi terroruralma és százmillió áldozatot követelő mészárszékéhez Marx Károlynak (és Friedrich Engelsnek) semmi köze – decens határozottsággal jelzem – minden létező szempontból érvénytelen.