Hadd kezdjem egy személyes vallomással! Nem tudom, milyen lehet 21 évesen meghalni. Miután az ember gyermekfejjel végigélte a háborút, a kettős megszállást, a rákövetkező nélkülözést, a diktatúra kiépítését és annak könyörtelen működtetését. Nem tudom, mert már 35 éves vagyok; nekem már éppen, hogy kisdobosnak sem kellett lennem, és ahhoz a generációhoz tartozom, amelyiknek oroszul tanulni sem volt kötelező. Annyit tudok, hogy többéves hadifogság után arra tért haza a nagyapám, hogy szüleitől elvették a kis vasüzemet és az udvarát körbevevő házat, amelybe a dédszüleim rövidesen, egymást követve, egy éven belül bele is haltak. Másik nagyapám pedig csak úgy volt hajlandó a főtéren sétálni apámmal, ha eltakarta az arcát: ne is lássa a gyerek a Lenin-szobrot! Egyikük sem lépett be a pártba, a Kádár-rendszer hivatalos társadalmi élete melletti árnyékéletet éltek: szorgos munkával, régi emlékekkel, polgári reflexekkel és templomba járással. Mindenkinek megvan a maga családi története, s a mienk – azt hiszem – ezek közül még csak nem is a legsúlyosabb. 

Az 1945 és 1956 közé eső több mint tíz év, vagyis a „terror évtizede”, látszólag csendes beletörődéssel telt, de a parázs alatt valójában mindvégig ott volt az a tűz, amely majd októberben felemészti a diktatúrát. Németh László plasztikus megfogalmazása szerint a helyzet hasonló volt ahhoz a kazánéhoz, amely nem akkor pattan szét, amikor a legjobban fűtik, hanem amikor egy kicsit lejjebb veszik róla a hőmérsékletet…