A hagyományos és a modern hazugságok közötti különbség, hogy míg az első lényege szerint elrejt, az utóbbi pusztít.” Mondom még egyszer: „A hagyományos és a modern hazugságok közötti különbség, hogy míg az első lényege szerint elrejt, az utóbbi pusztít.” Hannah Arendt írta le ezt a mondatot 1961-ben. Ekkor jelent meg a Múlt és jövő között című esszékötete, benne ez a gondolat, amelytől ma is megborzongok.

Nincs abban semmi túlzás, ha azt mondom: mi, kelet-európaiak magunkra maradtunk a kommunizmus emlékezetével. A modern – azaz pusztító – hazugságnak mi itt Európa közepén és keleti felén mindjárt két fajtáját is ismerjük. Az első maga a kommunizmus ígérete volt, amely nemes jövőképpel leplezte valódi természetét. A másik modern hazugság azonban sajnos nem a múlté, hanem jelenünk valósága. A kommunizmus bűnei felett ugyanis nemhogy nem született ítélet, de történelmünk eddigi leghosszabb totális diktatúrájához az úgynevezett Nyugat ma is megengedően, elnézően, sőt, gyakran némi rokonszenvvel viszonyul. Ők nem értették meg, mi a kommunizmus, nem értik tehát a posztkommunizmust sem, nem élték meg úgy, mint mi, ezért nem értenek meg bennünket, túlélőket. Mi, akik kiismertük őket, kitanultuk, tehát könnyen felismerjük azokat a praktikákat és módszereket, amelyeket a kommunisták fejlesztettek tökélyre, és amelyeknek egyetlen célja volt: a totális hatalom megragadása és megtartása a mindenkori ellenfél megbélyegzése és kiiktatása révén. Ennek legfontosabb eszközei közé tartozott a nyelv kisajátítása, a szavak jelentésének meglopása, megváltoztatása, a hagyományos identitások tűzzel-vassal történő üldözése, a valóság partvonalra szorítása, ideológiájuk egyeduralmának biztosítása, az ő egyetlen igazságuk szajkózása. Ha igaz a mondás, hogy a legtöbbet ellenfeleinktől tanulunk, nem érdemes csodálkoznunk, hogy a szabad világot miért járja át ma a kommunizmus kísértete.