A hihetetlen, de igaz érzése kerített hatalmába, amikor másfél hete megjártam nagyszerű Angliát. London sokkolt a 12 évvel ezelőtti önmagához képest (Férjemet a 23 évvel ezelőttihez képest), nagykamasz fiam csak annyit mondott a visszaúton: most már érti kedvenc filmjét, a Gran Torinót, hogy Clint Eastwoodnak miből is volt elege…

Angolhon: nem nagy, már nem remek, nem is kiváló, legkevésbé nagyszerű. Ellenben zsúfolt, túl színes, túl megértő, túlságosan polkorrekt, túl megengedő, túl szexi, túl…, túl mindenen. Sok egy napra (is). És hol vannak az angolok? A sok kormos kémény már nem füstölög, a kastélyok, parkok már kevésbé idillikusak, mért legelők, ahogy kövér nyájak sincsenek (Skóciában még láttunk nyolc éve), Babits eltévedne... Sokkoló büszkeség, kaotikus városkép, talpalatnyi hely hiánya, gendersemleges mosdók, rossz utak, gaz, kóró, szemét, gondozatlan előkertek, rendezetlen porták – a fővárosban és vidéken egyaránt.