A kommunisták, ahol hatalomra jutottak, kizárólagosságra törekedtek és minden eszközzel gátolták, hogy a szabadság hívei politizáljanak. Akiket nem tudtak elhallgattatni, azokat üldözték, meggyilkolták, de legalábbis bebörtönözték. Amikor a kommunista rendszerek szétkorhadtak és összeomlottak, a letagadott politikai ellentétek a felszínre kerültek, a politika az addig rabbá tett nemzetek számára is szabaddá vált. A politikai élet új szereplői határozott értékrenddel és elkötelezettséggel hirdettek programot, vázolták fel jövőképeiket és kérték a szavazóból választóvá vált polgárok támogatását. A 21. század harmadik évtizede azonban a posztpolitika időszakának beköszöntével fenyeget bennünket. A politikát ellepték azok a szereplők, akiknek nincs szilárd értékrendjük, és azt hiszik, ezt hívják pragmatizmusnak. Ők azok, akik valójában szégyellik a politikát, a pártokat felesleges koloncoknak tartják és magukat inkább pártonkívüliként, pontosabban pártokon felül állóként, illetve civilként próbálják meg láttatni. Erkölcsi, politikai eszmerendszerhez nem kötődnek, nem rendelkeznek olyan meggyőződéssel, amelynek nevében a közösséget formálni kívánnák, ezért nem is akarnak elvekről, ideológiákról eszmét cserélni. Ha mégis erre kényszerülnek, beérik annak hangoztatásával, hogy ők antifasiszták, amiből egyértelműen következik, hogy mindenki, aki nem ők, az fasiszta, vagyis szalonképtelen. Következőleg szóba sem szabad állni velük, a vita, az érvek felsorakoztatása tehát értelemszerűen fel sem merülhet. Az ilyen „fasiszták” persze „szélsőjobboldaliak” és egyben antiszemiták is. Legalábbis objektíve, ahogy anno a bolsik mondták.