„Földi szenvedésünk keserű óráiban ellened elkövetett vétkeinket

bánatos szívvel ismerjük be,

és esedezve kérünk, töröld ki azokat a múlt könyvéből.

Bánatkönyvünk záloga pedig legyen a sok testi és lelki szenvedés,

melyet számkivetésünk egész tartalma alatt kellett átélnünk.”

(Mester József egykori Gulag-rab)

 

Az emlékévek rivaldafénye után újra lokális az emlékezés: meghittebb, csendesebb, befelé fordulóbb. Olyan kovász, amely összetart és láthatatlan biztosítékokkal köti egybe a közösség tagjait, hogy vigyázzák egymást. Élni muszáj – tanítja a kismarosiak története. A történelem mi vagyunk – tartják a nagymarosiak. Két dokumentumfilm készült ezekkel a címekkel a tavalyi Gulág Emlékév során, mesélő tanúkkal, archív anyagokkal. Volt különleges történelemóra a három település 7. és 8. osztályosainak, volt személyes tárgyakból berendezett kiállítás, és saját dédszüleik húsz évvel ezelőtti hangfelvétele, vallomása is. A zebegényi Német Nemzetiségi Önkormányzat huszonkét évvel a magyar kiadás után megjelentette német nyelven is Krebsz György 8x12 cm-es papírdarabokra írt naplóját. Ő éppen a 25. életévét töltötte be január 5-én.

Volt és van emléktúra, központi támogatástól függetlenül, pár éve már hagyományosan, az egyik nagymarosi történelemtanár jóvoltából. Január első hetében kelnek útra. Gyalog. Nagymarostól Kál-Kápolnáig, az első bevagonírozás helyszínéig. Hogy leróják tiszteletüket és akikért kell, kegyeletüket az 1945. január 5-én útnak indított őseikért. Hogy köszönetet mondjanak a túlélőknek, mert élni akartak és utódokat akartak, mert tudtak hinni az emberben és a jövőben, mert megmaradt a hitük, reményük és szeretetük. Mert az igazságtalan és brutális fogságban is meglelték az értelmet, a legnagyobbak az örömöt is. Mert a Dnyeperen túl ötvenedmagukkal szűk huszonöt négyzetméteren is találtak élményértékeket és megalázottságukban is tudtak teremtőek lenni gyengébb fogolytársaik számára. Bár Viktor E. Frankl logoterápiája csak később vált ismertté, miután a pszichiáter kiszabadult a Harmadik Birodalom koncentrációs táborából, mégis igent mondtak az életre „valami erőteljes szellemi dachatalomtól” vezérelve. A Duna-kanyar elhurcoltjai ezt Jóistennek nevezték. A szentmise elmaradhatatlan náluk is, ahogy Bodrogközben ilyenkor januárban  ̶  a megfacsart életekért.