A kommunista diktatúra nemcsak a benne élők fizikai létét, hanem a gondolkodását befolyásoló tudományt is szigorúan ellenőrizte, így nem meglepő, hogy a hűséges, tudós káderek pályájuk során mindent elérhettek. A Kommunizmuskutató Intézet életrajzi adatbázisát frissítette a szerző egy orvos, egy történész és egy kémikus Rákosi és Kádár alatti karrierjével.

 

Babics Antal: Péter Gábor barátjából pártkórház-igazgató 

 

Babics Antal egy lovászpatonai pékmester gyermekeként látta meg a napvilágot 1902-ben. A győri, majd pápai gimnáziumi éveket követően a fővárosban orvosnak tanult. 1929-ben kapott oklevelet a Pázmány Péter Tudományegyetemen, urológus szakorvos lett. A fővárosban ismerkedett meg az illegális munkásmozgalom több tagjával, akik közül Péter Gáborral került bensőséges viszonyba. Kettejük kapcsolatát jól példázza, hogy amikor a későbbi rettegett ÁVH-vezérnek bujkálnia kellett a hatóságok elől, Babics saját lakásában adott menedéket a szabósegédnek, sőt a párt az orvos lakásán tartott ankétokat.

 A világháború befejezését követően karrierje – befolyásos kommunista barátainak köszönhetően – szélsebesen kezdett felfelé ívelni: előbb egyetemi tanár, majd az egyetem Urológiai Intézetének igazgatója lett. A fordulat évében, 1948-ban Péter Gábor ajánlására felvették a Magyar Dolgozók Pártjába. Ettől egy csapásra minden ajtó kinyílt előtte: még abban az évben a Magyar Orvosok Szabad Szakszervezetének elnökévé avanzsált, és ha mindez nem lett volna elég, dékáni kinevezést is kapott az orvosi karon. Egy évvel később az MTA levelező tagjává választották, s arra sem kellett sokat várnia, hogy a nagy múltú intézmény rendes tagja lehessen: ez 1950-ben bekövetkezett.