Az 1989/90-es rendszerváltoztatáskor, bármekkora is volt az erre irányuló akarat, nem sikerült teljes mértékben szakítani a pártállami múlttal. A gazdasági és politikai struktúrákban – a tájékoztatásban, az intézményrendszerekben, a kapcsolati hálóban – ettől kezdve még húsz évig jelen volt a kommunizmus öröksége. A posztkommunizmus legmakacsabb formája a nyelv szerkezetében öröklődik tovább, méghozzá napjainkig. Éppen ezért szótárcserére van szükség, a megtévesztő szavak és fogalmak múzeumba helyezésére. Öt olyan állandósult szókapcsolat következik, amelyeket dekonstruálnunk kell ahhoz, hogy az általuk eltakart történeti valóság és a használatukhoz fűződő megtévesztő szándék láthatóvá váljon.

 

Az I. világháborút a központi hatalmak militarizmusa okozta

A nyugati antanthatalmak háborús propagandája mindvégig úgy állította be a központi hatalmakat, mint militarista államokat, amelyek a béke ellenségei. Kezdettől fogva úgy keretezték a háborút, mint amelyben a francia–angolszász demokráciák küzdenek a felvilágosodás és az emberiesség oldalán a „porosz militarizmussal” és az „osztrák–magyar autokráciával”. Az Egyesült Államok 1917. áprilisi hadba lépése után az antantpropaganda még hatékonyabban terjesztette a „kultúra ellen hadat viselő német hunok” és a központi hatalmak militarizmusának üzenetét. Ez a narratíva érvényesül száz éve. (Tegyük hozzá: az antant oldalán harcolt a valóban tekintélyuralmi cári Oroszország és az a Belgium, amely közép-afrikai mészárlásairól híresült el, a Nagy-Britannia részéről az ellenséges búr falvak lakosságának Dél-Afrikában felállított internálótáborairól nem is beszélve.) A párizsi békekonferencián utólag igazolták e narratívát, amikor a vesztes országok békediktátumaiban kimondták, hogy kizárólag ők„a veszteségek és károk okozói, [ilyenformán pedig] felelősek mindazokért a veszteségekért és károkért, amelyeket a Szövetséges és Társult Kormányok, valamint polgáraik a rájuk kényszerített háború következményeképpen elszenvedtek”. A számok azonban azt mutatják, hogy az antanthoz tartozó államok háborúztak folyamatosan: 1815 és 1914 között Nagy-Britannia 64 alkalommal szállt hadba (ezen háborúk, expedíciók és gyarmati „pacifikációk” majd’ fele 1873 után zajlott); ebben a száz évben az Amerikai Egyesült Államok 33, Oroszország pedig 15 alkalommal fogott fegyvert, jórészt terjeszkedési vágyból és a meghódított területek őslakossága ellen. Míg Franciaország 1870-től az I. világháború kitöréséig 37 fegyveres konfliktusban vállalt szerepet, addig a Német Császárság 1871 és 1914 között csak hét alkalommal. Az Osztrák–Magyar Monarchia 1867-es fennállásától kezdve csupán két ízben hadakozott, mégpedig Bosznia-Hercegovina nem túl nagy véráldozatokkal járó elfoglalásakor. 

Az I. világháborút megelőző ötven–száz évben tehát éppenséggel az antanthoz csatlakozó országok viseltek legtöbbször hadat, a Német Császárság és szövetségese, az Osztrák–Magyar Monarchia viszont a két legkevesebbszer fegyvert ragadó nagyhatalom volt a világon.