Szegény Kemény István – szegény, mert sanszos, hogy ha méltató sorokat írok a könyvéről, azonnal gyanússá, sőt persona non grata-vá válik azoknak a „zsűritagoknak” a szemében, akik örökbérletet váltottak a megmondóhelyekre. Büntetésül akár meg is tagadhatják tőle a bejárást a balliberális szalonokba, ahová, gyanítom, talán tartozónak véli magát. Ezért némileg vonakodva szántam rá magam erre az írásra. Pedig az utóbbi évek egyik leginspirálóbb, legőszintébb könyvét, a Lúdbőr-t (Esszék, Magvető, Budapest, 2017) olvasva, úgy éreztem, erre a hangra, jobban mondva erre a hangra is nagy szükségünk van ahhoz, hogy végiggondolhassuk, mit hoztunk magunkkal mi, akik felnőtt életünk egy meghatározó részét a kommunizmusban, annak is a puhább, gulyásos szakaszában töltöttük. És hol tartunk ma, közel ugyanannyi tapasztalattal a hátunk mögött, az új, demokratikus rendben? Ez a könyv egy szerelmi vallomás. Szerelmi vallomás a hazához, a magyar irodalomhoz, azon belül is Adyhoz (ezt az elfogultságot én is osztom), magunkhoz, ahhoz, amilyenek voltunk, vagyunk, lettünk, lehetünk.