„…életed a haza életének egy pillanata.”

Márai Sándor

 

A lelkiismeretnek elszámolni, hívőnek lenni, nemzeti egységben, határon túli nemzettársakban gondolkodni, a terjedő szegénységre valódi szociáldemokrata megoldásokért kiállni, a szolidaritást a saját párttársaktól folyamatosan követelni nem lehetett könnyű feladat a fokozatosan, majd szédítő tempóban elliberalizálódó utódpártban.

És Szili Katalin döntött: megelégelte a realitással való szembenézés teljes elutasítását, a neoliberalizmus iránt táplált illúziókat, az ijesztő konformitást. Saját jogán került be a politika sodrába és sosem maradt érzéketlen a közösség sorsa iránt. A pragmatikus átmentő pártelnök, Horn Gyula ritkaságszámba menőnek tartotta emberközeli stílusát. Pedig a legbátrabb bozótharcos is tudott lenni a párton belül egyre gyakoribb titkos hatalmi ambíciók dzsungelében – többnyire szemben a főárammal, a „legapolitikusabb politikusként” (Wéber Attila). Mindezek ellenére Szili Katalin pályaíve a demokratikus magyar baloldal egyik sikertörténete.

Nem véletlenül választotta Galló Béla példásan tárgyilagos új könyvének témájául a szocialisták legnépszerűbb politikusát. Akinek mindig a haza volt az első, azaz azon a területen volt erős, ahol a pártja a legkevésbé.