Egyéves ittléte gyümölcse az a könyv, ami „A célkeresztben Magyarország” címmel, néhány hónappal az angol változatot követően, most jelent meg nálunk. (Közép-és Kelet- Európai Történelem és Társadalom Kutatásáért Közalapítvány, Budapest, 2017.) Füredi stílusa az angolszász esszéisták legjobb hagyományait követi, frappáns, egyszerű és közérthető. Mindez a szakirodalom alapos és széles merítésű ismeretével és ismertetésével párosul. A rólunk írt felületes és egy kaptafára készített konjunktúrairományok szerzőivel ellentétben, Füredi magyar, vagyis nemcsak a nyelvet, de a kultúrát is érti, a magyar habitus és érzelemvilág sem ismeretlen számára. 1956 óta azonban most töltött először hosszabb időt itthon, hiszen otthona Angliában van, iskolái és tanári, illetve közírói pályája is az angolszász világhoz köti. Kívülről és madártávlatból, de egyben belülről és alulnézetből is vizsgálódik.

Az Európai Unió és a „liberális Nyugat”, valamint az illiberális Magyarország közötti konfliktus Füredi szerint elsősorban kulturális, vagy más szóval ideológiai természetű. A kulturális konfliktusok pedig, mint azt rögtön az elején leszögezi, még az ideológiai vitáknál is jóval hevesebb reakciókhoz vezetnek. „A jóléti állammal vagy a szabad piaccal kapcsolatos ideológiai különbségek némi gyakorlatiassággal és kompromisszumkészséggel részben áthidalhatók. Az olyan, értékek által meghatározott kulturális konfliktusok, mint az abortusz, a melegek házassága, a multikulturalizmus, a nemzeti önrendelkezés – hogy csak néhányat mondjunk –, jóval kevésbé oldhatók fel kompromisszumok révén. Az értékkonfliktusok erkölcsi kérdésekbe ágyazódnak, közük van a jóhoz és a rosszhoz. Ilyen körülmények között az empátia hiánycikk, a szembenálló felek hajlamosak arra, hogy a lehető legrosszabb indítékokat tulajdonítsák egymásnak, s hogy a másikat akár gonoszként tüntessék fel. A kultúra átpolitizáltsága miatt a konfliktusok és a problémák ritkán oldhatók fel kompromisszumok révén.” állapítja meg.

A kulturális viták azért különösen élesek, sőt engesztelhetetlenül metszőek, mert a liberalizmus, a liberális demokrácia szemmel láthatóan kifáradt, képviselői elbizonytalanodtak. Úgy tekintenek magukra, mint „utolsó mohikánokra”, akik önfeláldozó, ámbár kevés sikerrel kecsegtető harcot vívnak az egyre befolyásosabbá váló autoriter, értsd: populista erőkkel. Egyfajta erkölcsi vészhelyzetet vizionálnak, amit az okoz, hogy szerintük a populisták veszélyeztetik a szabad és nyílt társadalmakat. A populisták ugyanis − érvelnek−, illiberálisok, az illiberálisok pedig nyilvánvalóan nem demokraták, vagy legalábbis, nem úgy, ahogy ők diktálják, sőt nacionalisták. A nacionalisták pedig − folytatják okfejtésüket − értelemszerűen fasiszták, jobban mondva: nácik, ezért háborús uszítók, sőt tömeggyilkosok is. És már meg is érkeztünk Hitlerhez.