Tisztelt Professzor Hölgyek és Urak!

 

Európáról szeretnék beszélni Önöknek.

Nemrégiben az egyik hetilapban Kis János filozófus, az SZDSZ egykori elnöke írt egy hosszabb választási cikket. (Kis professzor úr, egyébként tiszteletre méltó módon a kilencvenes évek elején akkor hagyta ott az elnöki széket, amikor rájött, hogy egészen mást gondol a világról, mint a magyar emberek általában. Mennyivel egyszerűbb volna a politika, mennyi vargabetűt megspórolhatnánk, az emberek problémáira mennyivel érzékenyebb lehetne a közélet, politikai vitáink pedig mennyivel értelmesebbek lehetnének, ha a példáját más, botcsinálta politikusok is követnék, követték volna. Párttársainak ez nem ment, végül a nép a 2010-es választásokon tessékelte ki őket a magyar politikából. De milyen nagy volt ennek a hosszú folyamatnak a rezsije! Vannak, akik közülük még ezután sem bírnak magukkal és „maffiaállamról“ írnak hosszú, politikailag motivált fércműveket, mint azt Magyar Bálint is tette. Ez azért figyelemre méltó, mert a szerzőjétől komoly, majdnem kalandorságba menő bátorságot feltételez. Abban ugyanis, még a sok front által szabdalt magyar politikában is széleskörű, pártokon átnyúló egyetértés uralkodik, hogy a korrupció elméletéhez és gyakorlatához az ő körénél jobban senki nem ért ebben az országban.) Kis János nem túl baráti és nem is túl filozófikus cikkére Gulyás Gergely megfelelő módon válaszolt, annak minden szavával egyetértek, így nem az én feladatom az általános bírálat. Felfigyeltem azonban a szerző egy gondolatára az Európai Unióról, ami kiváló kiindulási pontja lehet a mai beszélgetésnek. Kis János azt írja, hogy a mostani kormánnyal szimpatizáló, polgári értelmiség  ̶  Önökre gondolhatott  ̶  még úgy-ahogy elfogadja az önálló, szuverén nemzetállamok közötti szövetségként működő Európára vonatkozó fideszes doktrínát, de egyre nehezebben viseli a folytonos konfliktusokat az unió és Magyarország között.

Sajnos kevés alkalom és fórum van Magyarországon, ahol erről a fontos kérdésről beszélgetnénk. Nem tesz jót az sem, hogy az induló tételeket jobb híján többnyire maga a politika kénytelen elsőként a gyakorlatban megfogalmazni, és csak ritkán és utólag magyarázza el érthető módon az egyes lépések indokait. Ezek a felkínált indokok az értelmiségi, a dolgokat alaposabban átgondolni szerető agyak számára túl sematikusnak, propagandisztikusnak vagy leegyszerűsítettnek tűnnek. A politikusok dolga a cselekvés. A tettek magyarázata gyakran másokra marad. Ha különösen innovatív vagy szokatlan lépésekről van szó, akkor ezek a mások általi magyarázatok nem lesznek mindig eléggé empatikusak  ̶  és akkor visszafogottan fogalmaztam. Azért jó néha benézni a felszín  ̶  gyakran pont a lényeget eltakaró  ̶  fodrozódása mögé!