Az egyik napon régi papírjaimat őrző dobozomból kivettem néhány kék, légipostai levelet. Ahogy olvasásukban elmélyedtem, úgy éreztem, mintha egy regény lenne. Története a XX. század hetvenes éveinek Magyarországán kezdődik és máig tart. Két fiatal nő útja, sorsuk alakulása, akik Budapesten kötnek barátságot. Pályakezdők, még nem alapítottak családot. Egyikük, az újságíró én vagyok, a barátnő pedig – akit Áginak hívnak –, tanárnő egy jónevű gimnáziumban. Igazságérzetük, érzékenységük nagyobb az átlagosnál, így gyakoriak összeütközéseik mindazzal, ami azokban az években körül veszi őket. Szinte naponta kell kitalálniuk, hogyan tudnak fennmaradni és belső világuknak is megfelelni. A korra jellemző, hogy nemcsak ők küszködnek e kettősséggel. Tetézi mindezt, hogy úgy látszott ekkor, Magyarországon, az ő életük alatt nem történhet sorsfordító változás. Ágival és másokkal sokat beszéltünk e teherről és arról, milyen lehet másutt, igazán szabadon élni. 

1974-ben jártunk. Elakadt a lélegzetem, amikor Ági azzal állított be hozzám, hogy búcsúzni jött. Annyit mondott még, hogy a véletlennek köszönhetően megismerkedett egy ausztrál fiúval és úgy döntött, társa lesz. A részletekbe nem avatott be, én pedig nem kíváncsiskodtam. Átéreztem milyen nehéz lehet számára, hogy tudja, ha elmegy, talán évek múltán láthatja viszont családját és barátait. Szóba került még, hogy a közelmúltban nagy megrázkódtatás érte, amely megerősítette elhatározásában, hogy új életet kezdjen egy másik földrészen. Megígérte nekem, hogy mindenről beszámol amit megtapasztal, jóról, rosszról egyaránt, hátha hasznomra lesz.