„Jézus Krisztus szeretetére a szüleim tanítottak. A Szűz Mária iránti tiszteletet a szalézi atyák sugalmazták. Egyébként nekik köszönhetem papi hivatásomat.”

                                                                                                               Szent II. János Pál pápa

 

Hosszú és rögös volt az az út, amelyet Karol Wojtyła bejárt mindaddig, amíg rá esett a kardinálisok választása. A rómaiak, sőt az egész világ első pillantásra meglepetten vették tudomásul, hogy Róma új püspöke nem olasz, a média a vasfüggönyön túlról jött főpásztort emleget, Moszkvában pedig egyenesen riadalmat okozott, hogy lengyel a pápa. A Péter székéig vezető út kezdetén, a világháború idején, a német megszállás alatt Karol kőbányában dolgozott, verseket írt, barátaival színházat csinált, a krakkói illegális szemináriumban tanulva kötelezte el magát a papi hivatás mellett. 1946-ban történt felszentelését követően fiatal papként Rómában tanult és ekkor lett az emberközpontú bölcselet, a keresztény perszonalizmus híve. A nehéz ötvenes években a lublini katolikus egyetemen etikát tanított fiataloknak, akiket a szép és tiszta életre, a szerelem és a felelősség vállalására bíztatott. Sugárzó személyiségét és briliáns tehetségét felismerve nyert kinevezést harmincnyolc esztendősen Krakkó segédpüspökévé, 1964-től pedig ő volt az ősi királyi székváros érseke, 1967-től bíboros. Következetesen szállt szembe az egyház és az emberek, a lengyel munkások érdekében a kommunista rezsimmel. A világegyházban ismertté a II. Vatikáni Zsinat idején lett, amelynek tanácskozásain különösen a Gaudium et spes, az egyház és a modern világ viszonyát új módon tárgyaló dokumentum vitájában tűnt ki nyitottságával, szellemi-lelki frissességével, modern hithűségével, szókimondó radikalizmusával, kíméletlen ateizmus-kritikájával, és ez lehetett a fő oka és indoka, hogy az 1978-as második konklávén ő nyerte el bíborostársai bizalmát.

De Karol Wojtyła, a professzor, püspök, bíboros tudós ember is volt, amit bölcseleti főműve, a Személy és a cselekvés igazol. Nézeteinek kiindulópontja az volt, hogy az ember, mint Isten teremtménye és képmása szabad és megismételhetetlen méltósággal bíró Személy, aki másokkal, embertársaival, végső soron Istennel is kölcsönös kapcsolatba lépve létezik és valósítja meg önmagát. Másokhoz, az embertársakhoz fűződő viszonyának alapja pedig nem más, mint a szeretet; ez fűzi Istenhez, Krisztushoz, ez határozza meg a többi emberhez való kapcsolatát, ez a forrása annak, hogy csak közösségi kötelékek között, párbeszédes cselekvésben tud élni.