Életemnek, kötődéseimnek meghatározó része, hogy Budapesten, Óbudán születtem, fiatal koromtól pedig a pesti oldalon élek. A Parlament szomszédságában, amelynek épületét az idegenvezetők az ország szívének szokták nevezni. Mindig megmosolyogtat, hogy milyen lázasan szelfiznek e páratlan díszlet előtt a turisták. Lehet, vajmi keveset tudnak hazánkról, kultúránkról, de egy villanást talán elvisznek magukkal. Vannak, akiket ennél több érdekel. Mint Philipet, az ausztráliai természetgyógyász barátunkat. Egy óceán melletti kis településen él. Szabadidejét eddig a praxisa, négy gyermeke, unokái kötötték le, most viszont megengedhette magának, hogy három hónapot Magyarországon töltsön. Otthon érezte magát a Balaton mellett, imádott egyedül bóklászni Budapesten. Főképp a turizmus által kevéssé ismert részek izgatták. Érdekelte, hogy mi mikor épült, miért éppen abban a negyedben és stílusban. Kérdezte, miért olyan kopott az egyik ház és miért van rendben a másik, mit jelentenek a puskagolyók nyomai némelyik ház homlokzatán. Magyar származású felesége nagyon örült ennek. Philip sokat olvasott rólunk, a történelmünkről, a szokásainkról, sokat beszélgettek arról, milyen volt itt harminc, ötven száz éve az élet, de mindez most vált megfoghatóbbá számára. Nekem is jól esett Philip nyitottsága, általa is igazolni láttam magam. Mármint hogy nem tudok csupán városlakóként, használóként nézni mindarra, ami körülvesz. Talán mert nem csupán archív filmfelvételekről vagy fényképekről ismerem a múlt század ötvenes éveinek sivár utcaképét. Földszintes házak között gyerekeskedtem, a foghíjas telkek a pusztítás szóval rögzültek tudatomban, mint ahogyan később, 1956-ban a József körúti házak félig levegőben lógó emeletei. A hatos buszt helyettesítő teherautó platóján ülve láttam mindezt, meg a hevenyészett sírokat, égő gyertyákat a Rákóczi téren. Ezt követően jó ideig nem jártunk át a másik oldalra.