A II. világháborús kiterjedt partizánháború és szovjet romantizálása, valamint a ’60-as évek dekolonizációs küzdelmei és a vietnami háború hadászati–politikai tapasztalata után – amely együtt járt a „keleti blokk” ezek politikai energiáját és propagandalehetőségét messzemenőkig kihasználó tevékenységével – kissé pejoratívan fogalmazva: visszanyalt a fagyi. A ’70-es évek közepétől kezdve ugyanis a hidegháború végéig egy sor antikommunista gerillamozgalom jött létre, amelyek között klasszikus „fehér partizánok”, megbuktatott Amerika-barát rezsimek utóvédharcosai, királypárti fegyveresek és vallásos gerillaharcosok is akadtak Etiópiától Mozambikon és Salvadoron át Kambodzsáig. A három legfontosabb szovjetellenes erő közül az egyik a nicaraguai kontrák voltak, akik a Somoza-diktatúrát megdöntő sandinisták ellen harcoltak; a másik az eredetileg maoista angolai UNITA keretében szerveződött, ők a kubai csapatokkal kiegészült, szovjetbarát MPLA ellen vívtak polgárháborút; de a legnevesebb az afganisztáni „szent háborút” vívó mudzsahedin [szent harcos] szervezet volt, amely tíz éven keresztül harcolt a szovjet megszállókkal. Küzdelmüket a Rambo-sorozat harmadik része (1988) is feldolgozta – a szovjetek kivonulása előtt egy évvel.