liberalizmus” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 13

A nép nevében? Szuverenitás és demokrácia

2015. február 11.

Megadja Gábor

eszmetörténész

Az értelmiség demokrácia-képe sajátos. A legkevésbé azt jelenti náluk a demokrácia, hogy a választott vezetők a választópolgároknak tartoznak elszámolással és felelősséggel, és hogy megbízatásuk épp arra vonatkozik, hogy a választópolgárok akaratát hajtsák végre, őket képviseljék. Az értelmiség esetében a demokrácia csak retorikai hívószó. A demokrácia kifejezés ez esetben egy ideologikus liberalizmust takar, ami – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem azonos a demokráciával, és nem is jár szükségszerűen együtt vele.

Teljes cikk

Bátorság nélkül meddő a…

2015. április 27.

Schmidt Mária

történész

Közelebbről szemrevételezve a liberális demokráciákat, megállapíthatjuk, sok égető problémával kell szembenézniük. Lehet, hogy a többségük régóta jelen van, csak nem tudtunk róluk, vagy nem figyeltünk rájuk eléggé, esetleg nem tulajdonítottunk nekik jelentőséget. De az is igaz, hogy a közösségi médiák előtti időkben az elit sokkal hatékonyabban kontrollálta a nyilvánosságot, cenzúrázta meg a híreket, irányította az információáramlást. Mióta erre nincs többé módja, számtalanszor lepleződött le igazi, nem túl megnyerő természete.

Teljes cikk

Európai értékek és válságok – A liberalizmus új korszaka: a paranoia

2016. augusztus 05.

Schmidt Mária

történész

Ami a pozícióban levő elit szerint a populisták lázadása, az a valóságban kultúrharc a javából. A frontvonal egyik oldalán a nép, a tömegek, a nemzetek állnak, velük szemben pedig a globalizált, multikulturális, multietnikai projektben érdekelt elitek ássák be magukat lövészárkaikba. Ez utóbbiak fő jellemzője az a görcsös igyekezet, amivel hitet tesznek az új, a modern, értsd: haladó eszmék mellett, lefitymálva mindent, ami a többségnek fontos és értékes. Ez a küzdelem tehát a nemzeti értékek, a hagyományok és szokások, illetve az ezeket elvető, és az újat még csak homályosan láttatók között folyik. Életminőségünk, vagyis kulturális azonosságunk, identitásunk megőrzése, végső soron tehát a megmaradásunk forog kockán ebben a harcban.

Teljes cikk

Az akció fedőneve: „demokrácia”

2018. augusztus 01.

Schmidt Mária

történész

A Le Monde mai online kiadásában tette közzé a szerző identitásról, demokráciáról és az Európai Unióról szóló cikkét. Az írást eredeti formájában és eredeti címével közöljük.

A kommunista diktatúra mintegy fél évszázada után igazi ajándékként élte meg hazám, és személyesen én is, a szovjet birodalom összeomlását, nemzeti függetlenségünk visszaszerzését és a demokrácia kivívását. Mindennek következtében szabad és független országként léphettünk át a 21. századba. Magyarország számára ez nagy lehetőség és egyben nagy felelősség is.

A szovjet megszállás alatt ránk kényszerített kommunista rendszert mi, magyarok soha nem támogattuk, és ezt 1956 dicsőséges forradalmával bizonyítottuk. Példa nélküli hősiességről tett tanúbizonyságot a magyar nép akkor, amikor fegyveresen szembeszállt a szovjet világbirodalommal. Erre az egyenlőtlen harcra azért vállalkoztunk, mert nemzeti létünk, önbecsülésünk és méltóságunk forgott kockán. A diktatúra ugyanis minden olyan érték ellen támadást indított, ami számunkra becses és fontos volt: hadjáratot viselt a család, a nemzet és az istenhit ellen, le akarta cserélni a hőseinket, az ünnepeinket, nevetségessé akarta tenni és le akarta járatni mindazt, amire büszkék voltunk és amit tiszteltünk. Szabadságharcunkat a kommunisták ugyan kíméletlenül leverték és kegyetlenül megtorolták, de mégsem folytathatták többé ott, ahol abbahagyták. Kölcsönös félelmen alapuló kiegyezésre kényszerültek. A kommunisták féltek a magyar néptől, mert tudták, következmények nélkül nem feszíthetik túl a húrt. Mi pedig féltünk a kommunista hatalomgyakorlóktól, mert tudtuk, hatalmuk megtartása érdekében mindenre képesek. A hetvenes évektől a kommunista rendszer bukásáig ezen a kölcsönös félelmen alapult a kádári gulyáskommunizmus, amit a nyugati megmondóemberek annyira ajnároztak. Amikor azonban a szovjetek kinyilvánították, hogy nem vetik be többé a Vörös Hadsereget birodalmuk megtartása érdekében, egy pillanat alatt eldöntöttük, hogy kivívjuk a szabadságunkat. 1989. június 16-án eltemettük 1956-os hőseinket és a fiatal Orbán Viktor térségünkben először a nyilvánosság előtt kimondta: nemzeti függetlenséget és szabad választásokat követelünk.

Teljes cikk

Deglobalizáció

2019. január 15.

Békés Márton

történész

A korforduló, amelyben benne élünk, a liberalizmus kríziséből fakad. Minden, ami ma korszerű, a liberalizmus különböző mértékű és mélységű tagadásán alapul.

A 20. század világméretű konfliktusait nem a szuverén nemzetállamok acsarkodása, hanem a hegemóniára törekvő impériumok egymásnak feszülése okozta. Az I. világháború az európai hegemóniáért zajlott a kihívó Német Császárság és a status quót őrző Brit Világbirodalom – és az általuk dominált szövetségi rendszerek – között. 1917-ben két egyetemes küldetés jelent meg a horizonton: az amerikai típusú liberalizmusé (wilsonizmus) és a szovjet kommunizmusé (leninizmus), amelyek majd 1945-től fognak versengeni a világhegemóniáért. A II. világháborúban a Német Birodalom megpróbált európai hegemóniára törni (immár a császárinál atavisztikusabb módon, faji felsőbbrendűséget hirdetve), amelyet az előző világháború végén a kontinens perifériáján felemelkedő két birodalom összefogása akadályozott meg. Ezek 1945-ben Európát és rövidesen a világot is két részre osztották. A 20. század második felében a hidegháború stabil – geopolitikai, ideológiai és (hadi)technológiai értelemben két pólus közötti versengő – nemzetközi rendet eredményezett, világhegemón nélkül.

1991-től a nyertes Amerikai Egyesült Államok egypólusú nemzetközi rend építésébe kezdett, amelyet saját erejének elapadásával egy időben, a 21. század elejétől kezdve három nagyobb ellenhegemónia-kísérlet kihívása ér: Oroszország, ill. Kína részéről egy-egy lokális, mert regionális hegemóniára törekvő gyakorlat, és az iszlám részéről egy univerzális, hiszen ez utóbbi nem az anyagi egyetemesítés vagy a geopolitikai blokk-képzés igényével lép fel, hanem egy másik értékrend egyetemessé tételét követeli.

Teljes cikk

Liberális-e a demokrácia?

2019. január 23.

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

Az adventi szent idő óta már-már egységes „ellenzékek” számára a demokrácia csak liberális lehet, mert csak ebben az esetben biztosított véleményszabadságuk és összes emberi, polgári joguk. Műcselekményektől dagadó szervezkedésükkel pont ők bizonyítják be, hogy az „illiberális”, keresztény demokráciában is sok mindent lehet és szabad tenni, és kell eltűrni.

„Egy demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia” ̶  ezzel a számomra nagyon is irritáló kijelentő mondattal köszönt be még az ősszel Steinmeier úr német államfő abba a vitába, amelynek a gyökerei a magyar miniszterelnök egy régebbi, az illiberális demokráciát emlegető kijelentése nyomán hozták izgalomba kontinensünk elkötelezett demokratáit. Azóta világossá vált, hogy az Orbán Viktor által használt, nagyon is sarkított megfogalmazás valójában a keresztény demokrácia lehetőségére, a demokráciának egy, a liberálistól eltérő értelmezésére utal, ami módot kínál arra, hogy a katolikus társadalmi tanítás szemszögéből vegyük szemügyre a demokráciafogalom lehetséges meghatározását.

A demokrácia mint politikai rendszer és erkölcsi értékrend ugyanis tárgya az evilági valóságokat értelmező társadalomteológiának, iránytűje a politika és az ideológia világáról ítéletet formáló katolikus gondolkodásnak. Szent II. János Pál pápa világos, Steinmeier úr kijelentésére csattanós feleletet adó választ kínált beszédeiben, körleveleiben, különösen pedig Centesimus annus kezdetű enciklikájában. Ő a felszínen nem pusztán Orbán, hanem Steinmeier véleményét is osztva úgy fogalmazott, hogy „az egyház nagyra értékeli a demokrácia rendszerét”, majd hozzátette, hogy az „lényege szerint rend, és mint ilyen, eszköz, nem pedig cél.”

Teljes cikk

Anyaság és női méltóság

2019. március 04.

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

A hazánkban legutóbb bejelentett, a gyermekvállalás feltételeit javító családpolitikai intézkedések élénk visszhangot váltottak ki az európai liberális világszemlélet propagandistái, saját nihilizmusukba belefeledkező politikusok és minden hagyományra, értékre ferde szemmel tekintő bértollnokaik között. Sokféle vádat hordtak össze a rasszizmustól a lelki diktatúráig, egyik fő érvük azonban az volt, hogy a gyermekvállalás támogatása egyszerűen gyermekszülésre kényszeríti, méltóságukban megalázza, szabadságuktól fosztja meg a nőket. Mivel a pergőtűz alá került támogatási rendszer hátterében tudatosan vállalt keresztény értékek állnak, bírálói pedig általában is harcos ellenzői mindennek, ami keresztény, érdemes elgondolkoznunk azon, miként is vélekedik az egyház a nőről, annak méltóságáról és szabadságáról. A téma megítélése, mint annyi másé, maga is változott, fejlődött az elmúlt évezredek során, ám a nőnek, mint anyának a tisztelete sajátja volt minden történelmi kornak. Nem arról van tehát szó, hogy valamilyen agresszív férfisovinizmus tekinti a női méltóság lényeges elemének az anyaságot, mint azt korunk liberális feministái és gender-prófétái mantrázzák, hanem olyan természetes adottságról, amely örök, ki nem rekeszthető eleme a női méltóság és hivatás egyre gazdagabb, sokrétűbb fogalmának.

Teljes cikk

Proletárdiktatúra és kereszténység

2019. június 22.

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

Ma van száz esztendeje, hogy a hazánkat, ha akkor még csak rövid időre is, de hatalmába kerítő bolsevizmus magyar fanatikusai Cserny József vezetésével nekirontottak az úrnapi körmenet résztvevőinek Budán. Az egy halálos áldozatot követelő erőszakos megmozduláson a hívek éppen a Himnuszt énekelték.

Szintén ezekben a napokban, 1919. június 25-én történt, hogy Kucsera Ferenc káplánt ellenforradalmi tevékenység miatt a szentendrei Duna-parton agyonlőtték. A később kiadott halotti anyakönyvében ez áll: „A nemzeti ügy és a keresztény erkölcs szolgálatában vértanúhalált halt.” Mindössze 27 éves volt.

Felelősen gondolkodó keresztények már akkor is látták, hogy ami a vörös diktatúra alatt történik, nem más, mint egy borzasztó, később sajnos évtizedekre ránk telepedő emberkísérlet, valódi danse macabre, ordas eszmék haláltánca, amelyre emlékezni, tanulságait levonni sajnos még ma is időszerű.

Történészek feladata értelmezni azt, hogy mi és miért történt 1919-ben Budapesten vagy két évvel korábban Péterváron, hogy a vesztett háború utáni békediktátumok idején nekünk miért nem egy Kemal Atatürk, hanem csak egy Károlyi Mihály vagy Kun Béla jutott. Ám a történelmi magyarázatokon, értékeléseken túl máig időszerű arról beszélnünk, miként is viszonyult ez a vörös téboly a nyugati civilizáció alapját jelentő kereszténységhez, a hit, a vallás, az egyházak világához. Az események sodrában élő szemlélő, Prohászka Ottokár fehérvári püspök naplójában már 1919 júniusában világosan megfogalmazta: „A proletárforradalom le akarja törni a világot s ítéletet ül fölötte. Neki ezt tenni passzió, szenvedély, gyűlölet is, irigység is, káröröm is és igazság is. Úgy látszik, mintha ő ülne ítéletet, de nem ő, Isten ül, ő csak pribék, az ördög”.

Teljes cikk

A globális kultúrharc, avagy miért van igaza Putyinnak, és miért nincs

2019. július 12.

Frank Füredi

szociológus, publicista

Vlagyimir Putyin alaposan megbotránkoztatta a fősodorhoz tartozó nyugati médiát a Financial Timesnak a G20-ak legutóbbi értekezletén adott interjújával. Oroszország elnöke a büszke kultúrharcos köpönyegét öltötte magára és „túlhaladottnak” minősítette a nyugati társadalmunkban uralkodó ideológiát. A nyugati liberalizmus – mondotta – kifáradt, elaggott, „idejétmúlt” ideológia, s „összeütközésbe került a lakosság túlnyomó többségének érdekeivel”. Külön is kitért „a továbbiakban már tarthatatlan” multikulturalizmusra, és nem kis élvezettel marasztalta el Angela Merkelt, amiért rászabadította a migránsokat Európa népeire.

Putyinnak az identitáspolitikáról is volt mondanivalója. Különösen rossz a véleménye a nemi semlegesség divatos dogmájáról, amelynek alapján – mint mondotta – a gyerekek „öt-hat nemi szerepet és eljátszhatnak”. Fontosnak tartotta hozzátenni, hogy felőle bárki nyugodtan kitűzheti a mellére nemi identitását, de „ennek nem szabad háttérbe szorítania a társadalom magvát alkotó embermilliók kultúráját, tradícióit és a család hagyományos értékeit”.

Hogy világos legyen, mennyire nem csupán a G20-ak csúcsértekezletén összegyűlt elithez intézte szavait, üdvözölte a populizmus európai és amerikai felemelkedését. Nem sok kétséget hagyott afelől, hogy a nyugati populistákat szövetségesének tekinti a globális kultúrharcban, amely a hagyományos konzervatív eszmények, illetve az Egyesült Államok kulturális elitjéhez szorosan kötődő társadalomtervező ethosz között dúl.

Teljes cikk

Árral szemben

2019. július 19.

Fekete Rajmund

történész

„Nyomás, gyerünk tovább
Elérjük célunk, csak gyerünk tovább
Új útra kelünk, csak megyünk tovább
Nem adjuk, fel csak megyünk tovább”

AMD: Gyerünk tovább

 

„A hazai új jobboldal által célként kitűzött szellemi fordulat [...] aligha kivitelezhető. Ehhez ugyanis eszmei viták megnyerésére, értékhierarchiák és reputációs rangsorok átformálására – ehhez pedig koherens, számottevő meggyőző erővel és belső integritással rendelkező intellektuális teljesítményre van szükség.”

Olvashattuk pár hónappal ezelőtt Körösényi András és Mándi Tibor „Miért nem vagyunk »új jobboldaliak«?” címmel írott esszéjükben. Erre (is) cáfolt rá a Terror Háza Múzeum kutatási igazgatójaként, valamint a Kommentár folyóirat főszerkesztőjeként dolgozó Békés Márton legújabb, „Fordul a szél” címmel megjelent kötete (illetve Schmidt Mária, Szájer József, Karácsony András, Megadja Gábor vagy éppen Máthé Áron könyve).

Békés legújabb munkája a 2017-es „Gerillaháború – A fegyveres felkelés elmélete és gyakorlata” című tanulmányának a folytatása, melynek alapját a 2017 és 2019 között jobboldali fórumokon (Figyelő, Látószög blog, Kommentár, Mandiner) megjelent írások adják. A 90. Ünnepi Könyvhéten megjelent kötet ékes bizonyítéka annak, hogy a szerző nem fél hangot adni markáns véleményének és olyan témákat is előszeretettel – pontosabban fogalmazva: bátran – vesz elő, ami mások számára megingathatatlan totemoszlopként rögzültek. Legyen szó liberális demokráciáról, hatvannyolcasokról, „civil” szervezetekről, nyílt társadalomról, globalizációról, kultúrharcról, hadviselésről, háborúról és békéről vagy éppen a radikális iszlámról.

Teljes cikk