megtorlás” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 5

Grátz Endre: „halálügyésztől” brókerbotrányig

2017. augusztus 29.

Békés Márton

történész

A Győr-Sopron megyei megtorlás ügyésze 25 évesen már akasztatott, de egy év múlva félreállították. Később Gelka-vezérként, majd szolárium-tulajdonosként tűnt fel. Hét hős kivégzése terheli lelkiismeretét.

Grátz Endre Nagykanizsán született 1932-ben. A pécsi jogi egyetem elvégzése után azonnal állást kapott a Győr-Sopron megyei ügyészségen, a forradalom előtt három hónappal. Minden bizonnyal rendszerhű ügyészségi nyomozó és előadó volt, hiszen 1957 tavaszán politikai ügyésszé nevezték ki. Egy évvel később úgy minősítették, mint aki – különösen a politikai bűncselekmények tekintetében – átlagon felül végzi munkáját, ráadásul „komoly segítséget nyújtott a politikai osztály vizsgálói részére”, sőt több ügyet maga kezdeményezett. Vádképviseletét úgy jellemezték, mint amely „határozott, harcos […] vádbeszédei politikailag megalapozottak”.

Teljes cikk

Jacsó János: megtorló hadbíróból a Legfelsőbb Bíróság élére

2017. szeptember 05.

Békés Márton

történész

Rákosi-érában kezdődő pályafutása Kádár alatt ért csúcsára, amikor a megtorlások hadbírájából az igazságszolgáltatás második embere lett. Öt halálos ítéletet hirdetett ki, neve hat kivégzéssel hozható összefüggésbe.

Az 1929-ben Mezőkövesden született Jacsó János honvéd ösztöndíjasként az ELTE jogi karán szerezte képesítését. Belépett a Magyar Dolgozók Pártjába, majd frissdiplomásként 1951-ben a Budapesti Katonai Bíróságon kapott állást, egy év múlva pedig már a kalocsai hadbíróság elnöke lett. Innen 1955-ben Kecskemétre került a hadtestbíróság elnökének. 1956–57-ben egy évig az Igazságügyminisztérium katonai főosztályán dolgozott, miközben kitört a forradalom. Ezt követően részt vett a kommunista restaurációban, amelyet önéletrajzában így foglalt össze: „az ellenforradalom idején is elláttam a szolgálati feladataimat, majd részt vettem annak felszámolásában. A statárium végrehajtása, majd az ellenforradalmárok elleni gyorsított és rendes eljárások lefolytatása során kifejtett tevékenységem alapján megkaptam a Munkás-Paraszt Hatalomért Emlékérem kitüntetést.”  

Teljes cikk

„Meg kell mutatni, hová tartozunk"

2017. november 18.

Békés Márton

történész

Grátz Endre képviselte a vádat Török István és társai perében is: a győri „halálügyész” ekkor négy emberre kért halálos ítéletet. A harmadrendű vádlottnál, Büki Lajos vagongyári marósnál jártunk.

Az augusztus 22. és október 3. közötti cikksorozatunkból kiderült: öten (azóta már tudjuk, hogy hatan) még biztosan élnek a forradalom és szabadságharc leverése után következő, összesen hét évig tartó megtorlás „igazságszolgáltatási” részének kivitelezői közül. Nyár végétől ősz közepéig négy ügyész és egy hadbíró pályaképét dolgoztuk fel, hogy bemutassuk a megtorlásban szerepet játszó vádképviselők, valamint a haditörvényszéken ítélkező pályaképét. Ebből világossá vált, hogy az 1956 és 1963 közötti kádári tömegterrorban mindannyian fontos, sőt olykor vezető beosztást töltöttek be, a rezsim pedig azt követően is honorálta őket, hogy véres megalapításában segédkeztek. Fontos leszögezni: az 1956 decembere és 1961 augusztusa között bírósági ítélet nyomán kivégzett 229 hős közül 25-nek a halálához van közük, ami azt jelenti, hogy 27 évvel a rendszerváltoztatás után még mindig büntetlenül él öt olyan ember, akiket a kivégzések tíz százalékáért felelősség terhel!

Emlékeztetőül: Grátz Endre Győr–Sopron megyei ügyészből Gelka-, majd Keravill-vezető lett, akinek (pontosabban tőle elvált, de asszonynevét tovább viselő ex-feleségének) neve nemcsak a legendás Simeoni-üzletháznál, hanem a brókerbotrány körül is felbukkant. Jacsó János hadbíró a Kádár-rendszer végére a Legfelsőbb Bíróság helyettes vezetője lett, két évvel ezelőttig még ügyvédként praktizált. Lázár Ernő 1960-ban kultúrdiplomáciai – valójában minden bizonnyal hírszerzési – feladatot kapott s ezután nyoma veszett. Mindegyikük közül a legismertebb Mátsik György, többek között Mansfeld Péter vádlójának neve, aki tíz évig tartó ügyészségi vezető beosztásából a ’80-as évek közepére a MÉH tröszt-vezérigazgatója s ezzel párhuzamosan a Magyar Úszószövetség szakágvezető alelnöke lett. A statáriális eljárásban való részvételét 1989-re megbánó Sajti Imre egy évtizedig Békés megye állambiztonság prominense, majd tizenkét évig rendőrfőkapitány-helyettese volt, őt 1998-ban (később zsarolási ügybe keveredett) utódja tüntette ki.

Teljes cikk

Velünk élő ÁVH

2018. június 25.

Békés Márton

történész

Köztünk él az ÁVH volt börtönőre, későbbi III/III-as osztályvezető és a Kádár-per egyik ávós vizsgálótisztje, akit csak ’62-ben küldtek el az elhárítástól. 1956/57-ben mindketten ugyanabban karhatalmista ezredben szolgáltak.

A Látószög blogon 2017 nyarán és őszén hétrészes cikksorozatot közöltem, amelyben öt olyan bíró és ügyész (egészen pontosan: egy hadbíró, két vezető ügyész, egy statáriális eljárásban részt vevő közvádló és egy „mezei ügyész”) életpályáját mutattam be, akik 1956 és 1961 között halálos ítéletek meghozatalában vettek részt és még élnek. Az öt, részletes életrajzot közlő cikksorozatban szó esett Grátz Endréről, Jacsó Jánosról, Lázár Ernőről, Mátsik Györgyről és Sajti Imréről. Közülük Mátsik György – többek között Mansfeld Péter vádlója, MÉH-vezérigazgató és tíz évig a Magyar Úszószövetség egyik vezetője – tavaly december végén elhunyt. A többiek, jelen tudásunk szerint, még élnek.

A cikksorozatból két dolog derült ki: egyfelől, hogy az 1956 utáni megtorlásban vállalt tevőleges részvételükért a Kádár-rendszer életük végéig honorálta őket, másfelől pedig, hogy jó dolguknak a rendszerváltoztatást követően sem szakadt vége. A megtorlókkal szembeni megtorlás, bár erkölcsi kötelesség és a demokrácia működésének bizonyítéka lenne, úgy tűnik, hogy a legvégső ítélkező fórum feladata marad – vontam le a tanulságot egy évvel ezelőtt. 2017 novemberében aztán közöltem Büki Lajos győri forradalmár, volt vagongyári marós riportját, aki Grátz Endre áldozata volt a „Török István és társai” perben. Ekkor vált bizonyossá, hogy az akkor még élő öt bíró és ügyész nevéhez összesen huszonöt hős halála fűződik. Vagyis együtt az 1956. december és 1961. augusztus közötti kivégzések tizedéhez volt közük!

A megújult ávós tabló a Terror Háza Múzeum állandó kiállításán, az Ávós előszoba teremben

A 2002 februárjában megnyitott Terror Háza Múzeum idén múlt tizenhat éves. Látogatóink száma egyre nő, jó ideje intézményünk a leglátogatottabb magyar múzeum. Állandó kiállításunk kezdetek óta a legmodernebb technikával mutatja be a közös totalitárius tőről fakadó két diktatúra embertelenségét. Amellett, hogy emlékeztetünk a nemzetiszocialista/nyilas és a kommunista zsarnokság áldozataira, és reménykeltően mutatjuk be az elnyomás ellen lázadó hősöket, fontos feladatunk a tettesek néven nevezése is. Ezt látja el többek között a kommunista államvédelmet bemutató termünk, az ún. „Ávós előszoba”. Itt található az az „ávós tabló”, amelyen összesen 81 olyan személy látható (névvel, rendfokozattal, életrajzi adatokkal), akik 1945 és 1956 között a kommunista politikai terror szervezeteiben (PRO, ÁVO, ÁVH, BM államvédelem) vezető beosztást töltöttek be. A múzeumalapítás óta sok idő eltelt, és mostani tudásunk – az azóta beérkező információknak, a levéltári kutatások eredményeinek és a történészszakma egyre bővülő tudásának, valamint szakadatlan kutatómunkánknak hála – szükségszerűen nagyobb, mint az alapításkori. Ráadásul a rendszer erőszakszervezeteinek működtetői, akik a ’40-es évek közepétől a ’80-as évek végéig meghatározták ezek vezetését, a természet törvényeinek is alá vannak vetve. A hiányos adatokat pótolni, az új információkat feltüntetni, az idő múlását pedig regisztrálnunk kell.

Amint az „Igazságszolgáltatás termében” található „bírák és ügyészek falán” revíziót kellett végrehajtanunk és ebből kifolyólag találtunk öt, akkor még élő vérbírót és halálügyészt, úgy az államvédelem működtetőit felsoroló tablón is akad két személy, aki még életben van. Ők főszerepet nem az ’56-os megtorlásokban kaptak, hanem még az ’50-es évek politikai terrorjában, a kegyetlen párton belüli leszámolásokban és az egész magyar társadalom megfélemlítésében, illetve a kádári politikai rendőrség berkeiben, a „reakciós elemek” elleni felderítőmunkában. Jelen tudásunk szerint dr. Kapitány István áv. őrnagy még él, akárcsak Szigetvári Árpád volt rendőr ezredes. Az ő történetük és portréjuk következik.

Teljes cikk

Derengés és láng

2018. október 20.

Kormos Valéria

újságíró

1956 októberében 13 éves voltam. Az óbudai ház, ahol laktunk a hosszú utca elején volt. Az utca végén egy számunkra titokzatos, magas kerítéssel körbevett épület húzódott, egy laktanya. Az ávéhásoké – mondták sokat sejtetően a felnőttek és valamiért megtiltották, hogy arrafelé kószáljunk. Amúgy mintha nem is léteztek volna benne katonák, legalábbis mi nem láttuk őket. Csak október 23-a után beszélték, hogy futnak onnan a kis kopaszok, civil ruhákat kérnek a környékbeliektől. Kaptak is ezt-azt, mert megsajnálták őket, csóró kis besorozott legénykék voltak, hát tehetnek ők valamiről?  ̶  mondogatták. Ezekben a napokban a házban lévő gyerekcsapattal bandáztunk a testvéremmel, nem volt más társaságunk, mert a szüleink vidéken rekedtek. Talán a közlekedés elakadása, talán más ok miatt van így, találgattuk. Hogy valami felbolydult a városban, és másutt fontos dolgok történnek az utcákon, a mi Óbudánk kicsit álmosan követte. Annyit láttunk, hogy egy délután a házunkhoz közeli Fő téren az akkori tanácsháza előtt kisebb csoportok gyülekeznek és a Kórház utcán megindulnak a Flórán tér irányába. A sor szépen gyarapodott, majd a menet a Miklós téri kerületi pártház fele tartott. Nekünk ez csak jó móka volt, hisz április negyedike és május elseje kivételével nem láttunk így, együtt lenni embereket. Ugráltunk hát a menet mögött, mint a kismajmok. A szocreál stílusú épület előtt (amely ma lakóház) elhangzott néhány beszéd, kissé bágyadtan szólt a Himnusz. Ahogy felidézem, az emberek arcán inkább várakozást láttam, mint forradalmi tüzet, hisz Óbuda kiesett az események sodrából. A vörös csillag azért lekerült az épület homlokzatáról és ezután szépen lassan indult mindenki a dolgára.

Észrevettem viszont, hogy szomszédaink kezdenek egy kicsit barátságosabbá válni egymással, ami a társadalmi háttér miatt nem is volt olyan könnyű gesztus. Házunk ugyanis 1947-ig tipikus óbudai polgárház volt. Nagy kapubejárattal, udvarán díszkúttal és válogatott fákkal, bokrokkal, csónak- és autógarázzsal, két hátsó udvarán gondozott gyümölcsöskerttel. Tulajdonosa, a köztiszteletben álló orvos, gazdálkodó dinasztia sarja 1947 után a rendszer megtűrtjeként próbált életben maradni családjával. Lélekromboló volt számukra, hogy minden, amit elődeik munkájukkal megteremtettek és szép volt körülöttük, romlásnak indul. A tágas lakásokat a tanács felszabdalta, ahogy mondták, a népi elemeket és egyéb rászorulókat költöztették be a helyiségekbe. (Köztük minket, mert előzőleg tőlünk is elvettek lakást, műhelyt, meg ami a háború után megmaradt.) Így aztán fényes társaság került egymás mellé, foglalkozásra nézve orvos, kalauz, utcaseprő, lecsúszott művészember.

Teljes cikk