A változás korában élünk. Amint a múlt században az 1929-es nagy gazdasági világválság – vagyis az első globális termelési krízis – alaposan átrendezte a gazdasággal kapcsolatos gondolkodást, úgy a 2008-as ingatlan- és hitelpiacokról kiinduló válság is messzemenő következményekkel járó változásokat hozott. A reakció egyik esetben sem maradt el: az előbbinél keynesiánus gazdaságpolitika lépett a korábban uralkodó laissez faire helyébe, utóbbinál pedig egyenesen a valóság csapta arcul a tőzsdespekulációra és adósságcirkulálásra felépített neoliberális pénzügyi rendszert. A gazdasági buborékok és derivátumok gyakorlata szó szerint hitelét vesztette. 2008 azonban jóval mélyebb tanulsággal szolgált, mint 1929, hiszen egyfelől megrendült a gazdaság mindenhatóságába vetett hit s felértékelődtek az olyan értékek, mint a szorgalom, a takarékosság, a kiszámíthatóság és a biztonság, másfelől a gazdaság belső szerkezete is megváltozott, ugyanis a hitel helyébe a munka, a gazdaság autonómiájának helyébe pedig a társadalom érdekeit védő állam lépett. Miután színről színre láttunk, kiderült: a munkából finanszírozott jólét biztosítása helyett évtizedeken keresztül könyörtelen magánosítás és a semmivel folytatott lánckereskedelem zajlott. A tanulságok leszűrése után a világ színpadjára visszatértek a konkrétumok, a meghatározott értékek és a biztonságot garantáló korlátok. Röviden: a közérdek vált elsődlegessé. 

Mint mindig, a változás ezúttal is a fejünkben kezdődött. Nyíltan kezdtek beszélni a pénzügyi tervezőközpontok hibáiról, a világgazdaságot működtető nemzetközi szervezetek vonakodó válságkezeléséről és a gazdaságon belüli olyan egyensúlytalanságokról, mint amik a tőke és a munka megtermelt jövedelemből való részesedése között vagy a hazai és külföldi tulajdon arányában alakultak ki. A nyílt beszéd lebontotta azokat a korlátokat, amelyeket az 1990-es évek óta a neoliberalizmussal szövetségben működő „történelem végi” politikai elit emelt a szabad véleménynyilvánítás elé. E húsz évig érvényesülő kérdéstilalom olyan orwelli újbeszélt alakított ki, amely bizonyos kifejezések „politikailag inkorrektté” nyilvánításával nyelvileg vette elejét annak, hogy a problémákat tudomásul vegyük – így amikor ezek minden korábbinál élesebben vetődtek fel, a megoldás keresése már a szavak szintjén ellehetetlenült. A status quo elleni lázadás a fogalmak ismételt birtokba vételével kezdődött, amikor is bátran nevén nevezték a bajokat. Jellemző módon a 2016-os év két nagy meglepetése Donald Trump megválasztása és a Brexit megszavazása volt. Előbbi kapcsán a közvéleménykutató cégek, a fősodratú véleményt diktáló médiagépezet és a „független” nyomásgyakorló csoportok kórusban hajtogatták, hogy ez nem lehetséges; utóbbi másnapján pedig egy vezető brit liberális lap jelent meg olyan címlappal, amelynek szalagcíme a „maradás” győzelmét hirdette. A régi keretek között mozgó véleményvezérek egyik esetben sem tudták elképzelni, hogy más világ is lehetséges, mint az övéké. Ám e régi világ kulturális hegemóniáján rések keletkeztek s a választók mindkét alkalommal másként döntöttek, mint ahogy azt odafentről sugallták nekik. Ezzel visszatért a demokrácia többségi modellje, amelyben a kiváltságait féltő elit helyett a nemzet dönt saját sorsáról. Ismét a nép lett a szuverén!