nemzetállam” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 6

Háromszáz év távlatából

2017. szeptember 28.

Schmidt Mária

történész

Mit adtak nekünk a rómaiak? Kérdezték a Brian életében a Nemzeti Front vezetőitől a rómaiak elleni felkelésre készülő zsidók. És jött a felsorolás… Kezdjük mi is ugyanezzel a kérdéssel! Mit adott nekünk Mária Terézia?

„A vallási türelem, a közöny csak arra szolgálnak, hogy mindent aláaknázzanak, s bennünket minden támasztól megfosszanak. Mint politikus beszélek, nincs fontosabb dolog a vallásnál. Meg akarja engedni, hogy ki-ki a saját feje szerint higgyen? Mi lesz abból, ha nincs szigorú kultusz, az emberek nincsenek alávetve az egyháznak? Bizonyára nem nyugalom és elégedettség, hanem ököljog és mindenféle szerencsétlenség születik ebből.”

Mária Terézia II. Józsefhez

 

Mit adott nekünk Mária Terézia? Sorolom: az úrbérrendezést, vagyis a jobbágyi terhek egységesítését, a robot korlátozását, a szabad költözéshez való joguk visszaadását (1767), az állami oktatásügyi reformot (Ratio Educationis, 1777), benne a közoktatás állami felügyelet alá helyezését. Továbbá népiskolákat, középiskolai hálózatot, tanítóképzést. Egyetemet Pest- Budán, orvos, ápoló,- és állatorvosképzést (1784). Öt királyi akadémiát hivatalnokok képzésére. Modern jogászképzést. Mérnöki Intézetet, vagyis mérnökképzést. Bányászati akadémiát. Népszámlálást. A kataszteri felmérést, amit ma is használunk. A térképezést. Az utak korszerűsítését és a fenntartását végző hálózatot. Igazságszolgáltatási reformot. A kínvallatás tiltását. A nem nemesi értelmiség tanulásának és elhelyezkedésének támogatását. A cigányintegráció beindítását. Elősegítette a magyar nemzeti nyelv és irodalom fejlődését. Az első magyar nyelvű újságot, amelynek rövid időn belül 310 előfizetője lett.

Impozáns lista. Mindez indokolja kitüntetett figyelmünket, teljesítményének megbecsülését és az utókor elismerését.

Teljes cikk

Megvan az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje: Soros György az

2017. december 20.

Schmidt Mária

történész

Non ridere, non lugere, neque detestari, sed intelligere.

(Ne nevesd ki, ne ítéld el, ne is vesd meg, inkább értsd meg!)

Baruch Spinoza

 

A 21. század elejére nem csökkentek a globális jövedelmi különbségek a száz évvel korábbiakhoz képest. Kivéve Európában. Az európaiak soha korábban nem ismertek ilyen jólétet, nem éltek ilyen anyagi bőségben, mint ma. De Európán belül is az dönti el, hogy kinek, milyen az életszínvonala, hogy hol, a kontinens melyik felén él. A szociális helyzet ebből a szempontból másodlagos. Persze, a mi európai szegényeink globálisan nézve a gazdagok közé tartoznak. Ami azonban nem írja felül az Európai Unión belül meglévő hatalmas életszínvonal-különbségek jelentőségét. Európa keleti felén, az egykor szovjet megszállás alá kényszerített országok polgárainak jövedelme a harmadát sem éri el a nyugtaiakénak. Ezt a különbséget egészen a legutóbbi időkig a kohéziós támogatások folyósításával próbálta az Unió mérsékelni. Mára azonban a nyugat-európai politikai elit egy része az eltérő politikai véleményen lévő régiós országokat pont ezeknek a forrásoknak a visszatartásával, illetve csökkentésével fenyegeti, miközben Afrika szegényeiért aggódik. Arra a migrációs válságra pedig, amivel kontinensünk szembesül, olyan esélyként tekint, amitől egyszerre két problémája megoldását is reméli: felkarolhatja általa az afrikai és ázsiai földrészek elesettjeit, akikért már a múlt század hetvenes évei óta folyamatosan aggódik, és egyben megoldhatja azt a demográfiai válságot, ami jelenleg munkaerőhiányt okoz.

Minden válság lehetőség a korrekcióra és az újrakezdésre, arra, hogy újragondoljuk, mit rontottunk el, mivel állunk szemben, mit nem vettünk időben észre, mire nem reagáltunk jól. Ha ezekre a kérdésekre helyesen válaszolunk, ha elvégezzük a szükséges kiigazításokat, ha változtatunk ott, ahol kell, sikeresen és megerősödve kerülhetünk ki belőle.

De soha egy pillanatra se higgyük, hogy nincsenek, nem lesznek olyanok, akik szorult helyzetünket a saját javukra használják és abban érdekeltek, hogy a válságot minél jobban elmélyítsék, és a belőle kivezető utakat eltorlaszolják. Soros György és alapítványai pont ezt teszik a migrációs válság ürügyén.

Teljes cikk

Nagy királyság

2018. január 28.

Schmidt Mária

történész

2018. január 25-én a Financial Times online felületén Orbán Viktor felemelkedése és további felemelkedése címmel hosszú írást publikált a Neil Buckley és Andrew Byrne szerzőpáros. Nagy királyság. Ugyanaznap Davosban is szóba került Orbán, amikor egy Soros György nevű agg spekuláns arról vernyogott, hogy Trump pont olyan maffiaállamot akar kiépíteni, mint Orbán, csak nem annyira sikeres benne. A magyar választási küzdelembe is beletenyerelt persze, de erre már nem kapjuk fel a fejünket, ez már nem lep meg senkit.

Ami azonban ebből a hosszú írásból kitűnik az az, hogy egyre nyilvánvalóbb, hogy Orbán nemcsak hogy megragadta a „fejlettek” képzeletét, de valami olyat tud, csinál, mond, gondol, ami megakadt a torkukon. Nem tudják se lenyelni, se kiköpni.

Az üzleti körök mértékadónak számító lapjának szerzői azzal a céllal láttak hozzá az Orbán-titok megfejtéséhez, hogy az olvasók elé tárják Orbán Viktor valódi természetét. Hogy lerántsák a leplet az Orbán által kitalált és működtetett „illiberális demokráciáról”. Törekvésük azért fulladt kudarcba, mert nem voltak igazi kérdéseik, mert azokra a válaszokra, amik nem illettek bele az előítéleteikbe, nem voltak kíváncsiak, mert csupa olyan beszélgetőpartnert választottak, akik a nekik megfelelő paneleket ismételgették. A cikk ezért nem adott többet az unalomig ismételt Orbán-ellenes mantrák felmondásánál. Ezekből néhányat mindjárt sorra is veszek, de előtte még a cikk fő Orbán-ellenes vádjával szeretnék foglalkozni, mert az annyira abszurd, mondhatnám: vicces, hogy nem állom meg. A szerzők szerint ugyanis a legfőbb baj Orbánnal az, hogy hataloméhes. Nemcsak akarja a hatalmat, de azt meg is akarja tartani! Hallatlan! Sorost is beidézik, aki szerint „Orbán legfőbb motivációja a hatalom és az azzal járó jó dolgok.” Nyilván az indokolja Soros megszólaltatását ebben a kérdésben, hogy köztudott: ő aztán egyáltalán nem akar hatalmat, sőt irtózik tőle, csakis emberbarátságból szól bele a világ számos pontján a politikába, a választásokba, például nálunk. Bezzeg Orbán! Ő aztán nagyon akarja a hatalmat! Mintha lehetne valaki úgy pártelnök vagy miniszterelnök egy demokráciában, hogy nem akarja ezerrel a hatalmat. A hatalom megszerzéséért ugyanis iszonyú áldozatokat kell hozni. A hatalom megtartása, ami önmagában érték, csak kiváló teljesítménnyel, fáradhatatlan munkával, önkorlátozó lemondással, önfeláldozással érhető el. Aki nem akarja a hatalmat mindennél jobban, soha nem szerezheti meg, ha mégis az ölébe pottyanna, nem tud élni vele, nem érzi át annak felelősségét, nem tud megfelelni az iránta támasztott elvárásoknak. Vajon Merkel, Macron, May, Juncker, Tusk, Trudeau és a Nobel-békedíjas Obama, nem akarta a hatalmat? Merkel 12 év kormányzás után nem kapaszkodik bele ezerrel? Vagy, hogy az FT szerzői jobban értsék: a nagyvállalatok CEO-i nem akarják a hatalmat? A nagybankok elnökei? Mi ez az álságos, sőt álszent felfogás, amit képviselnek? Vagy csak itt, az Elbától keletre ciki az, ami arrafelé, ahol ők szocializálódtak, megbecsülésre és elismerésre érdemes?

Teljes cikk

Kultúrharc 2018

2018. február 27.

A Terror Háza Múzeumban 2018. február 8-án Schmidt Mária, G. Fodor Gábor, Gerő András és Békés Márton részvételével lezajlott, Kultúrharc 2018 elnevezésű kerekasztal-beszélgetés szerkesztett változatát közöljük.

Tallai Gábor (T. G.): Kultúrharc 2018. A cím szándékoltan vitára ingerlő, miközben két dolgot feltételez: azt, hogy van kultúrharc és azt, hogy van időbeli vonatkozása, hiszen volt 2017-ben, tehát lehet idén és lehet jövőre is.

2018. január 26-án Budapesten találkoztak a V4-es miniszterelnökök és elfogadtak egy olyan záródokumentumot, amely kimondta: „Fent kell tartanunk és meg kell erősítenünk az Unió egységét, miközben tiszteletben tartjuk közös európai értékeinket, valamint a tagállamok identitását és sajátosságait.” A másik: „Meg kell fontolnunk, hogy hogyan lehet a vitális nemzeti érdekek védelmét a jelenlegi szavazási szabályok alapján biztosítani.”

Sor került a miniszterelnökök kerekasztal-beszélgetésére, ahol többek között szó volt a migrációs válságról, a nemzeti szuverenitás védelméről és a keresztény gyökerek fontosságáról. Ezekről a gyökerekről mondta Orbán Viktor miniszterelnök, hogy a keresztény kultúra korántsem csak a keresztény vallással összefüggésben értelmezhető, hanem kulturálisan, vagyis, aki nem vallásgyakorló, az is része ennek a keresztény kultúrának, mert ez az európai civilizáció megalapozó értékek összességét jelenti. Lehet, hogy a közép-európai régió nemzetei nemcsak érdekeik érvényesítése érdekében vívnak politikai jellegű küzdelmet Brüsszellel és az Európai Unióval, hanem e mögött egy, az értékekről, azok megtartásáról, érvényességéről szóló politikai, illetve kulturális mérkőzés is folyik a tagországok között Franciaországgal, Németországgal, a nagyobb tagországokkal. Nevezhetjük-e ezt a küzdelmet kultúrharcnak? Ki hogyan látja ennek a küzdelemnek a történelmi előzményeit? Mi a tét ebben a küzdelemben? És valójában kik a szembenálló felek?

Békés Márton (B. M.): Láttunk egy nagyon szép filmet két fiatal szerelméről, egy férfi és egy nő szerelméről, amit házassággal pecsételnek meg. Idáig ez egy nagyon régimódi történet, olyannyira, hogy az már-már lázadásnak minősül! Majd mindketten megfognak egy keresztet. Azt is mondhatjuk, hogy ebben az aktusban vallásos tartalom fejeződik ki, de nem.

Európa, a zsidó–keresztény és a görög–római hagyományoknak rendkívül szerencsésen eltalált kereszteződésével jött létre. Ez a kézfogó az egész európai örökséget kifejezi, hiszen Európa, hogyha nem is hívő keresztény, sőt ha Európa egyenesen ateista, akkor is keresztény módra istentagadó. Itt szerencsére még nem tartunk. Mert annyira erős ez a keresztény hagyomány, hogyha minden leomlik róla, még csontvázában is megtartó erőt jelent! Ez a gesztus, ez a különleges kézfogó, amiben úgy van benne Isten, hogy akár azt is gondolhatjuk, hogy nincs benne, lehet, hogy Nyugaton szájhúzogatással fogadják. Idehaza: Magyarországon vagy éppen abban a Csehországban, amely a V4-es országok közül a legkevésbé vallásos, itt még természetesnek hat. Ennyiben ez a kultúrharc, válaszolva a kérdésre: létezik. Van. Ez természetesen nem vallásháború, ez a harc az emberiség eddig összegyűjtött közösségi tudásának, ami a vallásokon keresztül közvetítődött sokáig, ezeknek az erkölcsi értékeknek a megőrzéséről, továbbfejlesztéséről szól.

Az én tézisem az, hogy ezeket az értékeket a V4-es csoport országai képviselik, természetesen nem biztos, hogy azonos módon, de ezeket fontos tartalommal bíró dimenziónak tekintik. Nyugat-Európa vezető elitje ellen, ahogy én látom, lázadás van a saját országaikban, mivel ők ezeket az értékeket nem tartják ennyire fontosnak és megvédendőnek.

T. G. : Beszéljünk a szembenálló felekről! Melyik fél mit képvisel? Hol vannak ezek a frontvonalak? És főleg, hogy mi a tétje ennek a küzdelemnek?

Schmidt Mária (S. M.): Az biztos, hogy nagyon sok szinten és síkon folyik ez a kultúrharcnak nevezett szembenállás. Arról a széles értelemben vett kultúráról érdemes beszélnünk, ami azt jelenti, ahogy élünk, azt az értékrendet, ami fontos a számunkra, azokat az értékeket, amiket mi megvédendőnek, áthagyományozandónak tartunk. Ezekről az értékekről van most tulajdonképpen szó. Ezeknek az értékeknek a megkérdőjeleződése folyik az egyik oldalon és a mi ragaszkodásunk hozzájuk a másik oldalon.

Amikor a Szovjet Birodalom összeomlott és szabaddá és függetlenné váltunk, akkor ezek, a függetlenség is és a szabadság is nagyon jelentős és fontos értéket jelentettek a számunkra. Erről mindannyian így gondolkodtunk és azt hittük, hogy az Európai Uniónak, vagy a nyugati világnak is ugyanolyan fontos a szabadság és a függetlenség, mint nekünk. Ma azonban azzal szembesülünk, és szerintem ez az egyik legfontosabb ellentétpont, hogy ők egy birodalomépítés közben vannak, amiben a mi, a szabadsághoz és a függetlenséghez ragaszkodó felfogásunkat kerékkötőnek vagy hátráltató erőnek tartják.

Azt gondolják, hogy ahhoz, hogy egyneműsíteni lehessen az Európai Uniót, amiből egy technokrata, bürokrata, globális birodalmat szeretnének létrehozni, ahhoz nem kell többé eltűrniük a mi szabadságunkat és főleg nem a nemzeti függetlenséghez való ragaszkodásunkat.

A harcnak a tétje tehát az, hogy ki szabja meg azokat az értékeket, amelyeket közösnek tekintünk, ki fogja Európának a 21. századi arculatát kialakítani. Kinek lesz ereje ahhoz, hogy ezeket az értékeket olyan erővel jelenítse meg, hogy végül ezek legyenek Európa értékei? Az értékek közötti küzdelem tétje persze nem csak a szabadság és a függetlenség, ehhez egy csomó más dolog is hozzájön például a vallás, vagyis a hit, a kereszténység kérdése, a nő és a férfi viszonyának a kérdése és persze az, ki szabja meg, hogy milyen társadalomban kell élnünk?

Emlékezzünk vissza, amikor csatlakoztunk az Európai Unióhoz, akkor nem volt feltételül szabva, hogy a demokráciának liberálisnak kell lennie, abban az értelemben, amit most értenek rajta. Hanem azt mondták, hogy demokráciának kell lennie, olyan demokráciának, ami a liberális szabadságjogokat biztosítja.

Menet közben megváltoztatták a feltételrendszert és számon kérnek rajtunk valami olyasmit, ami tőlünk felettébb idegen, és igazából még ők maguk sem tudják pontosan megmondani, hogy mi az, amihez ragaszkodnak, azon kívül, hogy a normaállítás joga az övék maradjon. Vagyis: a lényeg az, hogy ők mondják meg ki és mi van rendben, és mikor, mi az elvárás, jobban mondva a követelmény, értsd: a mi viselkedésünk megfelel-e az általuk diktált tempónak és az általuk diktált feltételrendszernek. Ezért ez a kultúrharc a mi számunkra egyben szabadságküzdelem is. Aminek a tétje az, hogy meg tudjuk-e tartani a széles értelemben vett kultúránkat vagy nem?

Teljes cikk

Félreértések

2018. március 26.

Schmidt Mária

történész

Az elhúzódó migránsválság igencsak éles ellentéteket generált az Európai Unión belül. Törésig vitte a brit-uniós ellentéteket, ami a 2016-os Brexithez vezetett. Megmérgezte az Európa keleti és nyugati fele közötti viszonyt. Ennek oka persze nem csak, és nem is kizárólag a migránskérdésben elfoglalt eltérő álláspontokban keresendő, de ennek ürügyén kerültek a felszínre azok az egymás iránti bizalmat kikezdő ellentétek, amelyek mára az Unió megmaradását veszélyeztetik.

Az Unió keletkezésében döntő szerepet játszott, hogy a bipoláris világ két egymással szembenálló szuperhatalma, az Amerikai Egyesült Államok és a Szovjetunió ideológiai, katonai és gazdasági területen is vetélkedett egymással. Kettejük párharca a fogyasztói piacgazdaság győzelmével ért véget, ami a szocialista modell teljes csődjével párosult. A hidegháborút megnyerte a Nyugat: újraegyesült Európa és legmeghatározóbb állama, Németország is. Az újraegyesülés tényét azonban úgy az Unió, mint Németország félreértelmezte, és ezért rossz következtetéseket vont le belőle. 

Európa nyugati fele és benne a Német Szövetségi Köztársaság egyértelmű haszonélvezője volt a hidegháborúnak. Győzelmének kivívásához azonban nem igazán járult hozzá. A nyugati polgárok a bipoláris világ megszűnéséig eltelt négy évtizedben példátlan gazdasági fellendülést éltek meg. Élvezték a fogyasztói társadalom minden előnyét, ami biztonsággal, szabadsággal és anyagi jóléttel párosult. Erre még annak az erkölcsi fölénynek a zászlaját is kitűzték, amit a totális kommunista diktatúrával szemben éreztek. A nyugatnémetek esetében mindez azzal a felettébb kellemes tudattal ment végbe, hogy nekik nem kell, de nem is szabad semmiért felelősséget vállalniuk, hiszen az a II. világháború győzteseinek a dolga. Boldogon beérték annyival, hogy drukkoltak az elnyomottaknak és üzleteltek a vasfüggöny mindkét oldalával. Ivan Krasztev bolgár szociológus szerint a BRD olyan volt, mintha mindig szabadságon lenne, miközben mindenki más dolgozni járt.  A nyugatnémetek Toscanában szürcsölték a vörös bort, miközben folyamatosan szurkoltak a szocializmusnak, amit keleti testvéreik, hozzánk hasonlóan, a vasfüggönyön túl építettek. Csalódottá és megrabolttá váltak, amikor ez az általuk oly lelkesen támogatott ügy végleg befuccsolt. A kelet-németek, és a többiek is mind, meglopták az álmaikat, visszaéltek azzal a sok erkölcsi támogatással, amit számukra nyújtottak, hiszen előzetes engedélyük nélkül, tulajdonképen önhatalmúlag felhagytak a szocialista jövő kikísérletezésével. A Nyugat értelmiségi élcsapata így azzal szembesült, hogy a vasfüggöny egyszerre csak eltűnt, és ők egy olyan új helyzetben találták magukat, amire egyáltalán nem vágytak. Ha kelletlenül is, de aztán mégiscsak hajlandóak voltak ellepni Németország keleti felét, hogy az addig a harmadik ̶ negyedik osztályban játszó nyugat-német kádereikre cseréljenek le minden ossit. Használhatatlan kolonccá minősítettek át egész nemzedékeket, ezzel is büntetve őket azért, hogy az engedélyük nélkül felhagytak a szocializmussal. Wessikre és ossikra osztották fel újra azt a Németországot, amit egyesíteniük kellett volna. Véssük jól az eszünkbe, hogy a német és így az európai egységet az NSZK politikai élétének baloldala, vagyis a szociáldemokraták és a zöldek, kiegészülve a balliberális 68-as megmondóelittel, kifejezetten ellenezték. Amikor a wessik rázúdultak az ossikra, hogy kiebrudalják őket az állásaikból, diplomáikat érvénytelennek nyilvánították, karrierjeiket, eredményeiket lenullázták, s ezt arra hivatkozva tették, hogy az NDK bűnös rendszer volt, amelynek tetteiért felelősséggel tartoznak. Mindezt sima zsákmányszerző kapzsisággá, vagyis nettó erkölcstelenséggé minősíti át Marx készülő rehabilitálása, amit az Unió hivatalosan is szentesíteni fog, ha trieri szobrát maga Juncker bizottsági elnök avatja majd fel.

Teljes cikk

Konfliktusok az Európai Unió és Magyarország között

2018. április 11.

Szájer József

Szájer József, az Európai Parlament képviselője a Professzorok Batthyány Körében március 24-én elhangzott előadásának szerkesztett változatát közöljük.

 

Tisztelt Professzor Hölgyek és Urak!

 

Európáról szeretnék beszélni Önöknek.

Nemrégiben az egyik hetilapban Kis János filozófus, az SZDSZ egykori elnöke írt egy hosszabb választási cikket. (Kis professzor úr, egyébként tiszteletre méltó módon a kilencvenes évek elején akkor hagyta ott az elnöki széket, amikor rájött, hogy egészen mást gondol a világról, mint a magyar emberek általában. Mennyivel egyszerűbb volna a politika, mennyi vargabetűt megspórolhatnánk, az emberek problémáira mennyivel érzékenyebb lehetne a közélet, politikai vitáink pedig mennyivel értelmesebbek lehetnének, ha a példáját más, botcsinálta politikusok is követnék, követték volna. Párttársainak ez nem ment, végül a nép a 2010-es választásokon tessékelte ki őket a magyar politikából. De milyen nagy volt ennek a hosszú folyamatnak a rezsije! Vannak, akik közülük még ezután sem bírnak magukkal és „maffiaállamról“ írnak hosszú, politikailag motivált fércműveket, mint azt Magyar Bálint is tette. Ez azért figyelemre méltó, mert a szerzőjétől komoly, majdnem kalandorságba menő bátorságot feltételez. Abban ugyanis, még a sok front által szabdalt magyar politikában is széleskörű, pártokon átnyúló egyetértés uralkodik, hogy a korrupció elméletéhez és gyakorlatához az ő körénél jobban senki nem ért ebben az országban.) Kis János nem túl baráti és nem is túl filozófikus cikkére Gulyás Gergely megfelelő módon válaszolt, annak minden szavával egyetértek, így nem az én feladatom az általános bírálat. Felfigyeltem azonban a szerző egy gondolatára az Európai Unióról, ami kiváló kiindulási pontja lehet a mai beszélgetésnek. Kis János azt írja, hogy a mostani kormánnyal szimpatizáló, polgári értelmiség  ̶  Önökre gondolhatott  ̶  még úgy-ahogy elfogadja az önálló, szuverén nemzetállamok közötti szövetségként működő Európára vonatkozó fideszes doktrínát, de egyre nehezebben viseli a folytonos konfliktusokat az unió és Magyarország között.

Sajnos kevés alkalom és fórum van Magyarországon, ahol erről a fontos kérdésről beszélgetnénk. Nem tesz jót az sem, hogy az induló tételeket jobb híján többnyire maga a politika kénytelen elsőként a gyakorlatban megfogalmazni, és csak ritkán és utólag magyarázza el érthető módon az egyes lépések indokait. Ezek a felkínált indokok az értelmiségi, a dolgokat alaposabban átgondolni szerető agyak számára túl sematikusnak, propagandisztikusnak vagy leegyszerűsítettnek tűnnek. A politikusok dolga a cselekvés. A tettek magyarázata gyakran másokra marad. Ha különösen innovatív vagy szokatlan lépésekről van szó, akkor ezek a mások általi magyarázatok nem lesznek mindig eléggé empatikusak  ̶  és akkor visszafogottan fogalmaztam. Azért jó néha benézni a felszín  ̶  gyakran pont a lényeget eltakaró  ̶  fodrozódása mögé!

Teljes cikk