Amikor évről évre megemlékezünk 1956 hőseiről, mártírjairól, a történelmi, politikai méltatásokon túl érdemes végiggondolnunk, hogy mit jelent az ő alakjuk a keresztény ember szemszögéből. A kultúránk alapját adó keresztény hagyomány, értékrend szerint a vértanúság „a hit igazsága melletti legnagyobb tanúságtétel; olyan tanúságtételt fejez ki, amely egészen a halálig terjed”. A hitünk melletti kiállás azonban a történelemben nem csupán a vallási igazságok melletti tudatosan vállalt szenvedést és életáldozatot jelenti, hanem tágasabb: az evilági valóság nemes értékeinek és céljainak szolgálatában vállalt hősiességet és kitartást, az igaz, a szép, a jó, a társadalmi igazságosság érdekében való, a halált is vállaló rendkívüli emberi teljesítményt is értjük alatta.

Az újkor mártírjai, közöttük 1956 hősei nem a keresztény hit vértanúi voltak, mint az időről időre ismétlődő egyház- és vallásüldözések szentjei, de olyan értékek, eszmék szolgálatában áldozták fel az életüket, amelyek – mint a szabadság, a demokrácia, a szolidaritás, a békés és boldog élethez való jog – az egyház kétezer éves munkálkodása révén vertek gyökeret az európai kultúra közegében. Az üldözők módszerei és eljárásai is egy tőről fakadtak, legyenek ők az ókori Róma hatalmasai vagy a világkommunizmus pribékjei. Céljuk régen is, hat évtizede is az volt, hogy hitük feladására, eszméik megtagadására kényszerítsék áldozataikat. Ahogy a régiek között, úgy bizonnyal a közelmúltban is voltak olyanok, akik a terror, az erőszak, a fenyegetések hatására gyengének bizonyultak, engedtek a kényszernek, feladták meggyőződésüket, vagy némi gyávasággal, a puszta életösztönnek engedelmeskedve tagadtak, bocsánatért esedeztek, színlelték azt, hogy megfelelnek a hatóságok elvárásainak. De voltak olyanok is, mint mindig a történelemben, hitek és meggyőződések históriájában nem kevesen, akik a fenyegetések és kínzások között is kitartottak és azt is büszkén vállalták, hogy példát mutatva másoknak, fittyet hányva hóhéraik igyekezetére, életüket adják meggyőződésükért.