„Torz az az eszme, amely csak erőszakkal tud fennmaradni.”

 (Boldog Jerzy Popiełuszko)

 

Az 1917-es bolsevik puccsot követően Vlagyimir Iljics Leninnek és elvtársainak többé semmiféle titkolt célja nem volt: a hatalmat megragadni és megtartani mindenáron.

Talán az utóbbi szó jellemezte legjobban a kommunistákat, hiszen a rendelkezésükre álló eszközök között sosem válogattak, ha torz eszméjük megtartása volt a céljuk; az egész világra kiterjedő diktatúra kiépítése során egyéneket, családokat, közösségeket, sőt komplett országokat zártak elevenen börtönökbe. Olyan rideg, kihalt, kegyetlen helyekre, ahonnan menekvés csak a legszerencsésebbeknek, és a sziklaszilárd jellemmel és feltétlen istenhittel megáldottaknak sikerült. Kambodzsa népét a párizsi baloldali értelmiség emlőin hízlalt Pol-Pot nyomorította, a sok ezer éves kultúrával bíró Kínát Mao kényszerítette két vállra, Magyarországot Rákosi büntette, Romániában pedig az egykori cipészsegéd, Ceauşescu épített ki brutális teljhatalmat. Népek tucatjai, generációk sokasága került egy őrült eszme börtönébe, a szabadságuktól megfosztott lényként kellett tengődniük, nem megengedve, hogy maguk rendelkezzenek önnön sorsuk felett. Sok millióan azonban a szó szoros értelmében börtönökbe kerültek a vasfüggöny keleti oldalán, lengyelek, magyarok, csehek, oroszok vagy éppen románok. Az egykori diktatúra hírhedten kegyetlen börtöneiről szól az írás.