A 20. század világméretű konfliktusait nem a szuverén nemzetállamok acsarkodása, hanem a hegemóniára törekvő impériumok egymásnak feszülése okozta. Az I. világháború az európai hegemóniáért zajlott a kihívó Német Császárság és a status quót őrző Brit Világbirodalom – és az általuk dominált szövetségi rendszerek – között. 1917-ben két egyetemes küldetés jelent meg a horizonton: az amerikai típusú liberalizmusé (wilsonizmus) és a szovjet kommunizmusé (leninizmus), amelyek majd 1945-től fognak versengeni a világhegemóniáért. A II. világháborúban a Német Birodalom megpróbált európai hegemóniára törni (immár a császárinál atavisztikusabb módon, faji felsőbbrendűséget hirdetve), amelyet az előző világháború végén a kontinens perifériáján felemelkedő két birodalom összefogása akadályozott meg. Ezek 1945-ben Európát és rövidesen a világot is két részre osztották. A 20. század második felében a hidegháború stabil – geopolitikai, ideológiai és (hadi)technológiai értelemben két pólus közötti versengő – nemzetközi rendet eredményezett, világhegemón nélkül.

1991-től a nyertes Amerikai Egyesült Államok egypólusú nemzetközi rend építésébe kezdett, amelyet saját erejének elapadásával egy időben, a 21. század elejétől kezdve három nagyobb ellenhegemónia-kísérlet kihívása ér: Oroszország, ill. Kína részéről egy-egy lokális, mert regionális hegemóniára törekvő gyakorlat, és az iszlám részéről egy univerzális, hiszen ez utóbbi nem az anyagi egyetemesítés vagy a geopolitikai blokk-képzés igényével lép fel, hanem egy másik értékrend egyetemessé tételét követeli.