Bled, 2017 júliusa. A Karavankák déli lejtőjénél megbúvó, festői smaragdzöld tótól alig száz méterre lévő négycsillagos hotel teraszán jól szituált muszlim családok. Négy gyermek mindegyikükkel. Ahogy a tündöklő tó partján is négy gyermek sétál a hidzsábot viselő édesanyával és az édesapjukkal. Elnézem őket a falatnyi fürdőruhában járókelő nagyon civilizált és túl emancipált lányok, fiatal nők között – és zavarba jövök. Irigylem a muszlim nő arcára írt méltóságot, hagyományát és vallását tisztelő ruházatát, azt, hogy valódi nő, feleség, aki előtt szemmel láthatóan büszkén vonul a férje, a családfő. A magam biciklisnadrágjában, kényelmesen szellős pólójában és sportcipőjében kevésbé érzem ezt a fajta nőiességet.

A muszlim nő szilárd iszlám nevelést kap, és rendületlenül vezeti a hite. Nem csupán azért hordja a hidzsábot, mert szokás, vagy mert ezt a hagyományt örökölte az édesanyjától és a nagymamájától, hanem azért, mert hiszi, hogy ez Allah parancsa, amelyet azért nyilatkoztatott ki, hogy megvédje őt, hogy egyedi személyiséget adjon neki, és hogy távoltartsa az erkölcstelenség és eltévelyedés útvesztőjétől. A muszlim nő ezért nem tartozik azok közé a „felöltözött, mégis meztelen” nők közé, akiket mi, fejlett nyugatiak megformálunk.

Aztán eszembe jut Jézus tanítása; a megfelelő ruhaviselet nem egy olyan dolog, amit az iszlám vezetett be. Minden, Allah előtt kinyilatkoztatott törvényben ott van. Ez látható a keresztény apácák egyszerű öltözékében. Aztán rájövök, hogy a nők megfelelő fedettségének és tartózkodó viselkedésének modernkori elutasítása ellene van minden isteni törvénynek, akár Ábrahám, akár Mózes, akár Jézus vagy akár Mohamed hirdette azokat.