Szexuális zaklatásról, erőszak kísérletéről beszéltek. Persze, akinek kezébe került Joe Eszterhas  2005 -ben kiadott  memoárja, a Hollywoodi fenevad, azt nem érhette nagy meglepetés. Hisz ebben az iparágban találták ki valaha a casting couch (szereposztó dívány) kifejezést. Eszterhas könyvének első részéből arra is következtethetünk, e filmipar hatalmasai az efféle ügyeket hatalmuknál fogva köreiken belül tudták tartani. Most valahogy másképp történt: Harvey Weinstein producer páriává vált. Úgy tűnik, győzött az erkölcs, az igazság, a népharag. Bár az ítéletet nem bíróság mondta ki, s az is lehetséges, hogy a bukott ember egyszer a maga menedzselte filmen a saját verzióját is elmeséli. Mindenesetre 2017 októberében a Twitteren közzétett felhívás nyomán (jelezzenek vissza azok a nők, akiket szexuális zaklatás ért), a szervezők állítása szerint mintegy egymillióan jeleztek vissza.

A „metoo” mozgalmat a Time Magazin olyan jelentőségűnek tartotta, hogy 2017-ben az Év Embere díjjal értékelte. Fura nézni, hogy  1957 januárjában ugyanezt az elismerést a címlapon a Magyar szabadságharcos ábrázolása jelentette. Most, a hagyományoktól eltérően nem egyetlen személyt, hanem öt nőt,  a mozgalom fő aktivistáit jelentették meg. Sugallhatja mindez az idők és értékek változását, a férfiak és a nők kapcsolatainak bonyolultságát. De azért eszembe jut, hogy vajon civilizációs válságunk, az újkori népvándorlás, a humanitárius és háborús katasztrófák közepette, miért tudta a zaklatási témakör egyik eleme ilyen mértékben uralni a virtuális teret? Hazai változata pedig miként válhatott szinte vezető médiaeseménnyé? S ha így alakult – alakították –, mire, merrefelé vezet mindez? Néhány egyéni „leszámoláson” túl, segít-e eligazodni a férfiak és nők kapcsolataiban, az egymás iránti szeretetben és támogatásban? Mert minden rivalizáláson, sérelmen túl, errefelé még leginkább erre van szükségünk.