emlékezés” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 2

Papírvirág Valentintól

2017. szeptember 02.

Kormos Valéria

újságíró

 

Két arcpuszi közben, őszinte aggodalommal a hangjában egy igazán kedves ismerősöm a minap megkérdezte: nem unod még ezt a témát? Mármint a sok tragikus sorsot, nyomorúságot, veszteséget. Úgysem lehet már a múlttal mit kezdeni, próbálta később kozmetikázni szavait. A végtelen foglyai című kötetem második kiadására utalt, amelyben az 1945-ben kényszermunkára a Szovjetunióba elhurcolt fiatal lányok, asszonyok és férfitársaik sorsát követtem. A kérdésen voltaképp megsértődhettem volna, de inkább arra volt jó, hogy visszarepítsen a közelmúltba, a rendszerváltoztatás előtti forrongó, szép időkbe. Hiszen azóta, hogy könyvem első szereplőivel találkoztam, három évtized telt el. 1989-ben jártunk. A jurtaszínházas, tüntetéses Budapesten azt hittük, csak itt a fővárosban érezni, hogy valami hamarosan véget ér. Hogy az ország más tájain is eszmélni kezdenek a közéleti szereplést nem ismerő hétköznapi emberek, arra egy váratlan találkozás döbbentett rá. Hatvanas éveit taposó parasztember keresett meg az akkori Nők Lapja szerkesztőségében. Az egyik kelet-magyarországi településről, Rakamazról érkezett. Földijei azzal bízták meg, vegyen rá, utazzak el hozzájuk, mert többen el szeretnék mondani életük történetét. Húzódoztam, Rakamaz messze van, élettörténetekből pedig volt már nekem elég. Nem ismertem fel rögtön, milyen kivételes és megtisztelő feladatot bíznának rám.

Teljes cikk

Elrabolva

2018. január 05.

B. Varga Judit

történész-muzeológus

Megalázva, megvetve, ütlegelve, éheztetve, nem kicsit dolgoztatva, akinek megadatott hazatérve, elhallgattatva és megbélyegezve. Ez volt a közös sorsa a több százezer rabszolgamunkára hurcolt magyarországi hadifogolynak, köztük annak az 587 német nemzetiségű nőnek, férfinak és gyereknek, akiket a varázslatos panorámájú kistelepülésekről hurcoltak el 1945. január 5-én, Vízkereszt előtt egy nappal. Kismaros, Nagymaros és Zebegény évek óta közösen emlékezik rájuk, velük; idén Zebegényen van a sor január második vasárnapján.

„Földi szenvedésünk keserű óráiban ellened elkövetett vétkeinket

bánatos szívvel ismerjük be,

és esedezve kérünk, töröld ki azokat a múlt könyvéből.

Bánatkönyvünk záloga pedig legyen a sok testi és lelki szenvedés,

melyet számkivetésünk egész tartalma alatt kellett átélnünk.”

(Mester József egykori Gulag-rab)

 

Az emlékévek rivaldafénye után újra lokális az emlékezés: meghittebb, csendesebb, befelé fordulóbb. Olyan kovász, amely összetart és láthatatlan biztosítékokkal köti egybe a közösség tagjait, hogy vigyázzák egymást. Élni muszáj – tanítja a kismarosiak története. A történelem mi vagyunk – tartják a nagymarosiak. Két dokumentumfilm készült ezekkel a címekkel a tavalyi Gulág Emlékév során, mesélő tanúkkal, archív anyagokkal. Volt különleges történelemóra a három település 7. és 8. osztályosainak, volt személyes tárgyakból berendezett kiállítás, és saját dédszüleik húsz évvel ezelőtti hangfelvétele, vallomása is. A zebegényi Német Nemzetiségi Önkormányzat huszonkét évvel a magyar kiadás után megjelentette német nyelven is Krebsz György 8x12 cm-es papírdarabokra írt naplóját. Ő éppen a 25. életévét töltötte be január 5-én.

Volt és van emléktúra, központi támogatástól függetlenül, pár éve már hagyományosan, az egyik nagymarosi történelemtanár jóvoltából. Január első hetében kelnek útra. Gyalog. Nagymarostól Kál-Kápolnáig, az első bevagonírozás helyszínéig. Hogy leróják tiszteletüket és akikért kell, kegyeletüket az 1945. január 5-én útnak indított őseikért. Hogy köszönetet mondjanak a túlélőknek, mert élni akartak és utódokat akartak, mert tudtak hinni az emberben és a jövőben, mert megmaradt a hitük, reményük és szeretetük. Mert az igazságtalan és brutális fogságban is meglelték az értelmet, a legnagyobbak az örömöt is. Mert a Dnyeperen túl ötvenedmagukkal szűk huszonöt négyzetméteren is találtak élményértékeket és megalázottságukban is tudtak teremtőek lenni gyengébb fogolytársaik számára. Bár Viktor E. Frankl logoterápiája csak később vált ismertté, miután a pszichiáter kiszabadult a Harmadik Birodalom koncentrációs táborából, mégis igent mondtak az életre „valami erőteljes szellemi dachatalomtól” vezérelve. A Duna-kanyar elhurcoltjai ezt Jóistennek nevezték. A szentmise elmaradhatatlan náluk is, ahogy Bodrogközben ilyenkor januárban  ̶  a megfacsart életekért.

Teljes cikk