Tüneményes, Erdélyből elszármazott, az Egyesült Államokban élő barátnőmnek mostanság, ha itthon van, az egyik legfontosabb kérdése hozzám: na, megyünk a Margitszigetre, a Sportuszodába? Papucsát, fürdőruháját egy perc alatt bedobja a táskájába, felül a villamosra és már ott is van a szigeti bejárónál, ahol találkozni szoktunk. Alig várja, hogy bele vethesse magát a medencébe. Fáradhatatlanul rója a hosszakat és nem tud betelni a csodával – így mondja – hogy mindez itt van, Budapest szívében. – Én olyan boldog vagyok, ugye, te is? – néz rám minden ilyen alkalommal. Kitörő, őszinte öröme mindig meglep, hisz a fanyalgóktól leginkább azt szoktam hallani, hogy nálunk semmi se jó. – Persze. – válaszolom és visszamosolygok rá. Otthon felfedezem, hogy a bőrömnek „sportuszis” illata van. Semmi klór, vegyszer, legalábbis nem érezni ilyesmit. Zizi amúgy hivatásánál és személyes érdeklődésénél fogva bejárta már „a hét tengerek birodalmát.” Ráadásul az év jelentős részét férjével Hawaii szigetén tölti. Ott minden reggel a kedvenc öble felé veszi az irányt, ahol kicsit távolabbra tőle olykor delfinek ficánkolnak. És mégis, ami itt van, az itt van, az öreg földrészen, egy pöttynyi helyen, Budapesten. Néha belém bújik a kisördög és dicsekedni kezdek. Sorolom, hogy csupán a Duna budai oldalán még hány lehetőséget próbálhatna ki, a Csillaghegyi strandtól le a Római, a Lukács, a Rudas, a Gellért fürdőkig.  De egyelőre a margitszigeti érdekességekről mesélek neki...