„Az erődnek, a tábornak és a városnak azonosak az alapjai:

a katonai besorolás.”

Lewis Mumford

 

A városok születésénél igen gyakran a háború a bába. Az egymást metsző utak egykori konfliktusok kereszteződései, ahol az árucsere mozgása megkülönböztethetetlen a hadmozdulatok irányától. A város helye katonai stratégia eredménye nyomán rögzül, belső vonalai lezárt konfliktusok forrásnyomai, amelyeket a hatósági ellenőrzés szervez. A 20. század ’60-as, ’70-es éveitől pedig kettévágott városok (Bejrút, Berlin, Jeruzsálem, Nicosia) emlékeztettek rá, hogy a demarkációs vonal gyakran nem körülöttük, hanem bennük húzódik.

Lewis Mumford, a modern urbanisztika megteremtője úgy fogalmaz A város a történelemben (1961) című könyvében, hogy: „amikor a régész ásójával egy felismerhető várost hoz napvilágra, minden bizonnyal fallal övezett várost talál”. Ez a fal rendszerint két feladatot látott el: „hadászati létesítményként és a városi lakosság fölötti hatékony uralom eszközéül egyaránt szolgált […] a várost egyértelműen elhatárolta a vidéktől, társadalmilag [pedig] a városlakó és a kívülálló, a vadállatok, nomád rablók, betörő ellenséges hadak pusztításának kitett nyílt mezők és a teljesen zárt város közötti különbséget hangsúlyozta”. Európa utolsó, fallal körbekerített városa Derry volt, amelynek fala 1613 és 1619 között épült. Nem a véletlen, hanem a demográfiai változások és a szociális–felekezeti konfliktusok műve, hogy a falon kívül épült katolikus, munkásosztálybéli Bogside volt a 20. század második felében az északír zavargások (Troubles) központja, míg a falakon belül a protestáns brit polgárok laktak. A negyed évekig élt ellenfal, vagyis barikádok mögött, az IRA és a lakosság ellenállását az 1972-es Véres vasárnap sem tudta megtörni. A városok az ellenállások helyszínei: megannyi Derry, Varsó, Budapest és Szarajevó küzdött évszázadokon keresztül a túlélésért Európában.