1989 éve, különösképp tavasza és nyara többszörösen is fénylő, izgalmas, fájdalommal és örömmel vegyített időszak volt számomra. Kezdtem megerősödni abban, hogy életemben, szakmámban is új fejezet nyílik. A Nők Lapja rendkívül népszerű családi hetilapnál dolgoztam, ahová a hetvenes évek elején kerültem. 1985-től, az országot járva úgy érzékeltem, hogy falvakban, kis városokban, ahol azelőtt felettébb óvatosak voltak az emberek, ha közügyekről esett szó, egyre bátrabbak lesznek. Sok elhallgatott sérelem, jogtiprás, igazságtalanság nyomta a lelküket, amelyekről  kényszerűségből, a hatalom jellege miatt hallgatniuk kellett, vagy egzisztenciális okból nem merték szóba hozni. A másik felfedezésem az volt, hogy amikor reflexből úgy gondoltam, ezt úgysem lehet megírni, a téma felvetése és a megjelenése simán ment. Az „APO”, a pártközpont agitációs és propaganda osztálya már kezdett veszíteni éberségéből, így történhetett, hogy egy több mint félévnyi, egyszer már visszadobott munkám nyilvánosságot kapott. Gyalázatos ügy volt, egy szexuális bűncselekmény elkövetőjét, helyi hatalmasságot fedezett a megyei pártbizottság és a szakminisztérium. Ekkoriban már nem húzták ki írásomból egy fiatal országgyűlési képviselőnőnek ezt a mondatát: „A valós tényeket egy hatalmi elit birtokolja, mi, az ország népe csak a következményeit, a terheit nyögjük…” És egyre több olyan témáról írhattam, amelyeket azelőtt zároltak előlünk. Negyven mögöttes év történelmi és emberi tragédiáiról, amelyek felkavartak és elköteleztek. Már ettől a lehetőségtől is fél centivel a föld felett jártam, nem szólva arról a megrendültségről, amikor először szembesültem az 1945-ben Szovjetunióba hurcolt női kényszermunkások sorsával. Elsősorban ezek az új érzések, feladatok és a családi életem töltötte ki napjaimat. Minden meggyötörtségében szép emberi sorsok, amelyeket ezek a változó idők a felszínre hoztak, mélyen hatottak rám, tán azt is mondhatnám, tisztítottak. Hiszen nekünk, akik akkor életünk delén jártunk, nem sok reményünk volt arra, hogy az a világ, amelyet gyermekként „kaptunk” még a mi életünkben eltűnik. Azzal vigasztaltuk magunkat, valamit tehetünk ugyan ellene, hogy elviselhető legyen és emberségünket is meg tudjuk őrizni, de többre nemigen számíthatunk. Nekem a tisztességes ügyek felvállalása volt a menedékem, másnak más szerep jutott.

Ám 1987–1988-ban a közéletben kevéssé jártas emberek is egyre többet hallottak a hazai, ellenzéki mozgalmakról. Már nem tartották „csodabogárnak” őket, kezdtek egy-két nevet megismerni a fiatalok közül, és az irányukban bizalmatlanok is elismerték, hogy tudással, bátorsággal vannak felvértezve. Hallottunk arról, hogy kiket vettek „megelőzés” céljából őrizetbe, kiket zavartak szét a rendőrök, tudtunk a bős–nagymarosi vízlépcső megépítése ellen élőlánccal tiltakozókról … És kuncogva néztük, hogy a belvárosi Münnich Ferenc utcanévtábláját valaki (Krassó György) áthúzta, és alábiggyesztették a Nádor utca nevét.