„A tudomány gyorsabban fejlődött, mint a lelkiismeret.”

Albert Einstein

 

Ma, az all inclusive lehetőségek korában a fogyasztói szabadság üzletté tette a temetést is. Otthonról pár kattintással elintézhető minden. A zöldek örömére még lebomló biourna is rendelhető, a délnyugat-kínai metropolisz, Csungking koporsópróbás szolgáltatásáról nem is beszélve (a temetkezési vállalat szalonjában a megrendelők a minél körültekintőbb választás érdekében maguk feküdhetnek bele a nyitott koporsókba). Itthon még „csak” ott tartunk, hogy előszeretettel hamvasztunk és szétszórunk Dunába, Tiszába, szökőkútba, gyászhirdetéseinkbe pedig a típusszövegek mellé bekerült a „részvétnyilvánítástól tartózkodjanak” kérés. Kegyeleti ékszert is vehetünk, bőrbarátot és rozsdamenteset, amelyben őrizhetjük szerettünk hamvainak jelképes mennyiségét – amennyi belefér. A cégek hirdetéseikben ígérik, hogy segítségünkre lesznek, ezért forduljunk hozzájuk bizalommal. Miközben a szomszédos Ausztriában – nagyon helyesen – a temetés nem üzlet, hanem Bécs városának és a tartományoknak hatósági feladatköre, nálunk az az abszurd helyzet állt elő, hogy maga az Országos Temetkezési Egyesület és Ipartestület indít kampányt az egyre romló kegyeleti kultúránk felvirágoztatásáért. Terveik szerint jövőre meghirdetik a „Keressük Magyarország leggondozottabb temetőjét!” versenyt.

Hogyan jutottunk egy negyedévszázadnyi jólét alatt, után ide, amikor határon túli székely testvéreink még faragják a kopjafákat, elődeiktől megtanulták, hogy a fejfa az ember kinövekedett képe, és faluhelyen még itthon is szokás gyertyát gyújtani azokért, akiknek sírjához nem tudnak elmenni? Miért viszolygunk a hagyományos temetéstől, miért áltatjuk magunkat, hogy a szórással, hamvasztással a családtagokat kíméljük a pénzkiadásoktól, sírgondozástól? Tényleg nem értünk annyit, hogy ennyit megérjünk valakinek?