haza” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 5

Mit keresett Szili Katalin az MSZP-ben?

2018. március 17.

B. Varga Judit

történész-muzeológus

„… legalább nekem példát kell mutatnom” – vallja politikusként, emberként hazánk első női házelnöke és egyben indokolja MSZP-s országos listáról való lemondását, majd távozását a pártból.

 

„…életed a haza életének egy pillanata.”

Márai Sándor

 

A lelkiismeretnek elszámolni, hívőnek lenni, nemzeti egységben, határon túli nemzettársakban gondolkodni, a terjedő szegénységre valódi szociáldemokrata megoldásokért kiállni, a szolidaritást a saját párttársaktól folyamatosan követelni nem lehetett könnyű feladat a fokozatosan, majd szédítő tempóban elliberalizálódó utódpártban.

És Szili Katalin döntött: megelégelte a realitással való szembenézés teljes elutasítását, a neoliberalizmus iránt táplált illúziókat, az ijesztő konformitást. Saját jogán került be a politika sodrába és sosem maradt érzéketlen a közösség sorsa iránt. A pragmatikus átmentő pártelnök, Horn Gyula ritkaságszámba menőnek tartotta emberközeli stílusát. Pedig a legbátrabb bozótharcos is tudott lenni a párton belül egyre gyakoribb titkos hatalmi ambíciók dzsungelében – többnyire szemben a főárammal, a „legapolitikusabb politikusként” (Wéber Attila). Mindezek ellenére Szili Katalin pályaíve a demokratikus magyar baloldal egyik sikertörténete.

Nem véletlenül választotta Galló Béla példásan tárgyilagos új könyvének témájául a szocialisták legnépszerűbb politikusát. Akinek mindig a haza volt az első, azaz azon a területen volt erős, ahol a pártja a legkevésbé.

Teljes cikk

Búcsú Balás-Piri Lászlótól

2018. március 23.

Schmidt Mária

történész

A szeretet hozott bennünket ide. És persze a tisztelet. De legfőképp a szeretet, annak is megannyi fajtája, a hitvesi, a fiúi, a családi, a baráti, a bajtársi, hogy csak néhányat mondjak. És a hazaszeretet. A Pilisben, a Kőhegy tetején emléktábla áll, rajta felirat: „Ahogy egymással bánunk, az a hazánk”.

Ma Balás-Piri Lászlótól, ’56-os szabadságharcos hőstől veszünk búcsút, aki legjobbjaink hagyományát követve egész lényével adott értelmet ennek az egyszerű mondatnak. Az, hogy most itt vagyunk, hogy a veszteségben, a gyászban képesek vagyunk összekapaszkodni, neki köszönhetjük. Az, hogy a XXI. század magyarjai is nemes és kipróbált értékek őrzői maradtak, neki is köszönhetjük. Az, hogy józan szenvedéllyel ma is közös célokat követünk, neki is köszönhetjük. Amíg a Jóisten Balás-Piri Lászlókat küld közénk, nincs mitől tartanunk.

Már az elején szeretném lelkünkbe vésni: akitől búcsúzunk, üres kézzel távozott, mindenét odaadta és ránk bízta, ezért ő maga könnyű szívvel távozhatott. Dicsőség a hősöknek!

Teljes cikk

Intelmek és hírek

2018. augusztus 17.

B. Varga Judit

történész-muzeológus

István szabadon és önként vette fel a kereszténységet, mert független országot alapítani. A történelem igazolta, hogy jó utat választott. Szentté avatásának napja nemzetünk legnagyobb ünnepe. Augusztus 20-a közeledtével az ő és Himnuszunk költőjének szellemi ̶̶̶ erkölcsi testamentumára, intelmeire emlékezünk, utóbbi halálának 180. évfordulója alkalmából is.

„Valójában nem a történelem a mienk, hanem mi vagyunk a történelemé.”

     (Gadamer)

 

Szent István és Kölcsey Ferenc közel egyidősen, a negyvenes éveik elején írták meg intelmeiket. Stabil értékrendet, világos útmutatást, követni érdemes világnézetet hagytak utódaikra. Egyikük sem fogalmazta meg, hogy mi legyen a véleményünk, „csupán” környezetük, népük, országuk figyelmét hívták fel az örök igazságokra. Bölcsességük megszólítja a XXI. század hír- és véleménydömpingjében vergődő emberét is.

Hans-Georg Gadamer óta tudjuk, hogy az önállóság naiv mítosza nem létezik, azaz mindenki korának gyermeke. Meghatároz bennünket kulturális közegünk, a társadalom, amelyben élünk, a nyelv, amit használunk, tele kódolt üzenetekkel és ítéletekkel. Gadamer az Igazság és módszer című művében (1960) ezt így összegezte: „Valójában nem a történelem a mienk, hanem mi vagyunk a történelemé. Már jóval azt megelőzően, hogy utólagos reflexióban megértenénk magunkat, magától értetődően értjük meg magunkat a családban, a társadalomban és az államban, melyben élünk. (...) Ezért nem annyira ítéletei, mint – sokkal inkább – előítéletei alkotják az egyén létének történeti valóságát.”

A heidelbergi filozófus tulajdonképpen arra mutatott rá, hogy véleményünk mennyire függ attól, amit mások sugallnak nekünk. A mai véleményirányító (opinion-builders, opinion-makers) és politikacsináló (policymakers) globális korban, amikor a tömegmédia meghatározza, hogy milyen témákról gondolkodjunk, beszélgessünk, és még az ezekkel kapcsolatos véleményét is a szánkba rágja nem tisztelve szubjektumunkat, amikor már csak az írástudók személyes lelkiismeretében bízhatunk, akkor van szükség nem elégszer felidézni az időtálló, ezért mindig időszerű gondolatokat.

Teljes cikk

Ausztráliai regény

2019. április 04.

Kormos Valéria

újságíró

Az egyik napon régi papírjaimat őrző dobozomból kivettem néhány kék, légipostai levelet. Ahogy olvasásukban elmélyedtem, úgy éreztem, mintha egy regény lenne. Története a XX. század hetvenes éveinek Magyarországán kezdődik és máig tart. Két fiatal nő útja, sorsuk alakulása, akik Budapesten kötnek barátságot. Pályakezdők, még nem alapítottak családot. Egyikük, az újságíró én vagyok, a barátnő pedig – akit Áginak hívnak –, tanárnő egy jónevű gimnáziumban. Igazságérzetük, érzékenységük nagyobb az átlagosnál, így gyakoriak összeütközéseik mindazzal, ami azokban az években körül veszi őket. Szinte naponta kell kitalálniuk, hogyan tudnak fennmaradni és belső világuknak is megfelelni. A korra jellemző, hogy nemcsak ők küszködnek e kettősséggel. Tetézi mindezt, hogy úgy látszott ekkor, Magyarországon, az ő életük alatt nem történhet sorsfordító változás. Ágival és másokkal sokat beszéltünk e teherről és arról, milyen lehet másutt, igazán szabadon élni. 

1974-ben jártunk. Elakadt a lélegzetem, amikor Ági azzal állított be hozzám, hogy búcsúzni jött. Annyit mondott még, hogy a véletlennek köszönhetően megismerkedett egy ausztrál fiúval és úgy döntött, társa lesz. A részletekbe nem avatott be, én pedig nem kíváncsiskodtam. Átéreztem milyen nehéz lehet számára, hogy tudja, ha elmegy, talán évek múltán láthatja viszont családját és barátait. Szóba került még, hogy a közelmúltban nagy megrázkódtatás érte, amely megerősítette elhatározásában, hogy új életet kezdjen egy másik földrészen. Megígérte nekem, hogy mindenről beszámol amit megtapasztal, jóról, rosszról egyaránt, hátha hasznomra lesz.

Teljes cikk

Nagyszerű Britannia, hová lettél?

2019. augusztus 28.

B. Varga Judit

történész-muzeológus

A hihetetlen, de igaz érzése kerített hatalmába, amikor másfél hete megjártam nagyszerű Angliát. London sokkolt a 12 évvel ezelőtti önmagához képest (Férjemet a 23 évvel ezelőttihez képest), nagykamasz fiam csak annyit mondott a visszaúton: most már érti kedvenc filmjét, a Gran Torinót, hogy Clint Eastwoodnak miből is volt elege…

Angolhon: nem nagy, már nem remek, nem is kiváló, legkevésbé nagyszerű. Ellenben zsúfolt, túl színes, túl megértő, túlságosan polkorrekt, túl megengedő, túl szexi, túl…, túl mindenen. Sok egy napra (is). És hol vannak az angolok? A sok kormos kémény már nem füstölög, a kastélyok, parkok már kevésbé idillikusak, mért legelők, ahogy kövér nyájak sincsenek (Skóciában még láttunk nyolc éve), Babits eltévedne... Sokkoló büszkeség, kaotikus városkép, talpalatnyi hely hiánya, gendersemleges mosdók, rossz utak, gaz, kóró, szemét, gondozatlan előkertek, rendezetlen porták – a fővárosban és vidéken egyaránt.

Teljes cikk