Most, amikor politikai vezetők és médiaszemélyiségek hada emlékezik meg Lengyelország lerohanásának és vele a második világháború kirobbanásának 80. évfordulójáról, érdemes felfigyelni rá, mennyivel több fecsegés övezi a korabeli tragikus eseményeket, mint még tizenöt, harminc vagy akár ötven éve. Furcsamód minél távolabb kerülünk 1939. szeptember 1-jétől, Lengyelország lerohanásának napjától, az évforduló a jelek szerint annál gyakrabban ad alkalmat közéleti vitákra Európában.

A második világháború iszonyú eseményei, kiváltképp pedig a holokauszt egyfajta futball-labda szerepét töltik be, amelyet szüntelen továbbadnak egymásnak a helyezkedő közéleti szereplők, hogy kimutassák milyen erkölcsösek, s mennyire mélyen érinti őket az emberi szenvedés. Az évforduló ezenkívül politikai előnyszerzésre és az ellenfelek lejáratására is alkalmat ad. Számoljuk csak össze, hányszor hasonlítanak mindenféle közszereplőket Hitlerhez. Vagy hányszor mondják bármiről, ami nincs ínyükre, hogy „pont olyan, mint a harmincas években”. A médiában, de általában a közéletben is sokan a legnagyobb könnyedséggel neveznek fasisztának vagy egyenesen nácinak bárkit, aki nem ért velük egyet. Elég, ha valaki a Brexitre szavazott vagy aggodalmának adott hangot az Európába irányuló tömeges bevándorlás láttán, és máris egykönnyen minősítik szélsőjobboldali idegengyűlölő alaknak.