„A kortársak mindig a legkevesebbet tudják saját korukról.”

Stefan Zweig

 

A XX. századra jellemző brutalitás és embertelenség nyitányát jelentő nagy háborúba katonazene kíséretében, a Gotterhaltét énekelve masíroztak bakáink a frontra. Eufória, csillogó szemek, remélt és elvárt hősiesség, gyors kijózanodás, hamissá lett pátosz. Naplóíró, alig húszéves hősünk maga is énekelve, borozgatva, mulatva múlatta az időt altisztként a kadétok kocsijában(!), még hazai földön, Nyíregyháza vidékén. Október 17-én éjszaka a Himnuszt énekelve lépték át a határt. A háború második éve volt.

Másnap már a pusztulást tapasztalta meg: égnek meredő gyárcsonkok, komor ábrázatú vasutasok, szegény rutén parasztok, akik már tudják, hogy a háború rossz; illúzióik elmúltak. 

Vándor Ferenc 1917. július 2-án, gyalogsági roham után esett hadifogságba Galíciában. Ezzel egy ötvennapos utazás a szibériai Habarovszk felé és egy új, bizonytalan élet kezdődött el a baranyai megyehatárnál addig messzebbre nem nagyon utazó fiú számára. Harmincnyolcan egy marhakocsiban a Monarchia altisztjeként! Ez akkor, 1917 augusztusában felfoghatatlan kegyetlenség, érthetetlen megalázás volt. Ma már tudjuk, hogy a rákövetkező évtizedek során napi gyakorlattá vált az épülő Szovjetunióban olyannyira, hogy a második nagy háború alatt és után a marhavagon emberszállításra történő nagyüzemi átállításán a többség nem csodálkozott. Habarovszkban a városon kívüli, üresen álló kaszárnyába terelték őket. Priccseken feküdtek, víz nem volt. Három nap múlva a Vöröskereszt adományait osztották szét: kínai paplant, zsebkendőt, trikót, alsónadrágot, mosdó- és mosószappant, tetűport. Új világ született a hadifogoly Vándor Ferenc és sorstársai számára.