liberalizmus” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 6

A nép nevében? Szuverenitás és demokrácia

2015. február 11.

Megadja Gábor

eszmetörténész

Az értelmiség demokrácia-képe sajátos. A legkevésbé azt jelenti náluk a demokrácia, hogy a választott vezetők a választópolgároknak tartoznak elszámolással és felelősséggel, és hogy megbízatásuk épp arra vonatkozik, hogy a választópolgárok akaratát hajtsák végre, őket képviseljék. Az értelmiség esetében a demokrácia csak retorikai hívószó. A demokrácia kifejezés ez esetben egy ideologikus liberalizmust takar, ami – minden ellenkező híreszteléssel szemben – nem azonos a demokráciával, és nem is jár szükségszerűen együtt vele.

Teljes cikk

Bátorság nélkül meddő a…

2015. április 27.

Schmidt Mária

történész

Közelebbről szemrevételezve a liberális demokráciákat, megállapíthatjuk, sok égető problémával kell szembenézniük. Lehet, hogy a többségük régóta jelen van, csak nem tudtunk róluk, vagy nem figyeltünk rájuk eléggé, esetleg nem tulajdonítottunk nekik jelentőséget. De az is igaz, hogy a közösségi médiák előtti időkben az elit sokkal hatékonyabban kontrollálta a nyilvánosságot, cenzúrázta meg a híreket, irányította az információáramlást. Mióta erre nincs többé módja, számtalanszor lepleződött le igazi, nem túl megnyerő természete.

Teljes cikk

Európai értékek és válságok – A liberalizmus új korszaka: a paranoia

2016. augusztus 05.

Schmidt Mária

történész

Ami a pozícióban levő elit szerint a populisták lázadása, az a valóságban kultúrharc a javából. A frontvonal egyik oldalán a nép, a tömegek, a nemzetek állnak, velük szemben pedig a globalizált, multikulturális, multietnikai projektben érdekelt elitek ássák be magukat lövészárkaikba. Ez utóbbiak fő jellemzője az a görcsös igyekezet, amivel hitet tesznek az új, a modern, értsd: haladó eszmék mellett, lefitymálva mindent, ami a többségnek fontos és értékes. Ez a küzdelem tehát a nemzeti értékek, a hagyományok és szokások, illetve az ezeket elvető, és az újat még csak homályosan láttatók között folyik. Életminőségünk, vagyis kulturális azonosságunk, identitásunk megőrzése, végső soron tehát a megmaradásunk forog kockán ebben a harcban.

Teljes cikk

Az akció fedőneve: „demokrácia”

2018. augusztus 01.

Schmidt Mária

történész

A Le Monde mai online kiadásában tette közzé a szerző identitásról, demokráciáról és az Európai Unióról szóló cikkét. Az írást eredeti formájában és eredeti címével közöljük.

A kommunista diktatúra mintegy fél évszázada után igazi ajándékként élte meg hazám, és személyesen én is, a szovjet birodalom összeomlását, nemzeti függetlenségünk visszaszerzését és a demokrácia kivívását. Mindennek következtében szabad és független országként léphettünk át a 21. századba. Magyarország számára ez nagy lehetőség és egyben nagy felelősség is.

A szovjet megszállás alatt ránk kényszerített kommunista rendszert mi, magyarok soha nem támogattuk, és ezt 1956 dicsőséges forradalmával bizonyítottuk. Példa nélküli hősiességről tett tanúbizonyságot a magyar nép akkor, amikor fegyveresen szembeszállt a szovjet világbirodalommal. Erre az egyenlőtlen harcra azért vállalkoztunk, mert nemzeti létünk, önbecsülésünk és méltóságunk forgott kockán. A diktatúra ugyanis minden olyan érték ellen támadást indított, ami számunkra becses és fontos volt: hadjáratot viselt a család, a nemzet és az istenhit ellen, le akarta cserélni a hőseinket, az ünnepeinket, nevetségessé akarta tenni és le akarta járatni mindazt, amire büszkék voltunk és amit tiszteltünk. Szabadságharcunkat a kommunisták ugyan kíméletlenül leverték és kegyetlenül megtorolták, de mégsem folytathatták többé ott, ahol abbahagyták. Kölcsönös félelmen alapuló kiegyezésre kényszerültek. A kommunisták féltek a magyar néptől, mert tudták, következmények nélkül nem feszíthetik túl a húrt. Mi pedig féltünk a kommunista hatalomgyakorlóktól, mert tudtuk, hatalmuk megtartása érdekében mindenre képesek. A hetvenes évektől a kommunista rendszer bukásáig ezen a kölcsönös félelmen alapult a kádári gulyáskommunizmus, amit a nyugati megmondóemberek annyira ajnároztak. Amikor azonban a szovjetek kinyilvánították, hogy nem vetik be többé a Vörös Hadsereget birodalmuk megtartása érdekében, egy pillanat alatt eldöntöttük, hogy kivívjuk a szabadságunkat. 1989. június 16-án eltemettük 1956-os hőseinket és a fiatal Orbán Viktor térségünkben először a nyilvánosság előtt kimondta: nemzeti függetlenséget és szabad választásokat követelünk.

Teljes cikk

Deglobalizáció

2019. január 15.

Békés Márton

történész

A korforduló, amelyben benne élünk, a liberalizmus kríziséből fakad. Minden, ami ma korszerű, a liberalizmus különböző mértékű és mélységű tagadásán alapul.

A 20. század világméretű konfliktusait nem a szuverén nemzetállamok acsarkodása, hanem a hegemóniára törekvő impériumok egymásnak feszülése okozta. Az I. világháború az európai hegemóniáért zajlott a kihívó Német Császárság és a status quót őrző Brit Világbirodalom – és az általuk dominált szövetségi rendszerek – között. 1917-ben két egyetemes küldetés jelent meg a horizonton: az amerikai típusú liberalizmusé (wilsonizmus) és a szovjet kommunizmusé (leninizmus), amelyek majd 1945-től fognak versengeni a világhegemóniáért. A II. világháborúban a Német Birodalom megpróbált európai hegemóniára törni (immár a császárinál atavisztikusabb módon, faji felsőbbrendűséget hirdetve), amelyet az előző világháború végén a kontinens perifériáján felemelkedő két birodalom összefogása akadályozott meg. Ezek 1945-ben Európát és rövidesen a világot is két részre osztották. A 20. század második felében a hidegháború stabil – geopolitikai, ideológiai és (hadi)technológiai értelemben két pólus közötti versengő – nemzetközi rendet eredményezett, világhegemón nélkül.

1991-től a nyertes Amerikai Egyesült Államok egypólusú nemzetközi rend építésébe kezdett, amelyet saját erejének elapadásával egy időben, a 21. század elejétől kezdve három nagyobb ellenhegemónia-kísérlet kihívása ér: Oroszország, ill. Kína részéről egy-egy lokális, mert regionális hegemóniára törekvő gyakorlat, és az iszlám részéről egy univerzális, hiszen ez utóbbi nem az anyagi egyetemesítés vagy a geopolitikai blokk-képzés igényével lép fel, hanem egy másik értékrend egyetemessé tételét követeli.

Teljes cikk

Liberális-e a demokrácia?

2019. január 23.

Horváth Pál

teológus, vallástörténész

Az adventi szent idő óta már-már egységes „ellenzékek” számára a demokrácia csak liberális lehet, mert csak ebben az esetben biztosított véleményszabadságuk és összes emberi, polgári joguk. Műcselekményektől dagadó szervezkedésükkel pont ők bizonyítják be, hogy az „illiberális”, keresztény demokráciában is sok mindent lehet és szabad tenni, és kell eltűrni.

„Egy demokrácia vagy liberális, vagy nem demokrácia” ̶  ezzel a számomra nagyon is irritáló kijelentő mondattal köszönt be még az ősszel Steinmeier úr német államfő abba a vitába, amelynek a gyökerei a magyar miniszterelnök egy régebbi, az illiberális demokráciát emlegető kijelentése nyomán hozták izgalomba kontinensünk elkötelezett demokratáit. Azóta világossá vált, hogy az Orbán Viktor által használt, nagyon is sarkított megfogalmazás valójában a keresztény demokrácia lehetőségére, a demokráciának egy, a liberálistól eltérő értelmezésére utal, ami módot kínál arra, hogy a katolikus társadalmi tanítás szemszögéből vegyük szemügyre a demokráciafogalom lehetséges meghatározását.

A demokrácia mint politikai rendszer és erkölcsi értékrend ugyanis tárgya az evilági valóságokat értelmező társadalomteológiának, iránytűje a politika és az ideológia világáról ítéletet formáló katolikus gondolkodásnak. Szent II. János Pál pápa világos, Steinmeier úr kijelentésére csattanós feleletet adó választ kínált beszédeiben, körleveleiben, különösen pedig Centesimus annus kezdetű enciklikájában. Ő a felszínen nem pusztán Orbán, hanem Steinmeier véleményét is osztva úgy fogalmazott, hogy „az egyház nagyra értékeli a demokrácia rendszerét”, majd hozzátette, hogy az „lényege szerint rend, és mint ilyen, eszköz, nem pedig cél.”

Teljes cikk