Csak visszafogottam mertem örülni a Brexit-népszavazás eredményének, mert tudtam, hogy ez csak a kezdet, nem a vég. A brit elitnek eszében sem volt sportszerűen belenyugodni a vereségbe. Az elmúlt években Írország, Franciaország és Hollandia példáján is megfigyelhettük, hogy az európai uniós bürokráciának, valahányszor vereséget mérnek rá egy-egy népszavazáson, sikerül visszájára fordítania az eredményt. Mi, akik teljes szívvel támogattuk az Egyesült Királyság kilépését, tudtuk, hogy csak idő kérdése, mikor indít az EU-oligarchia és a brit kulturális elit szövetsége kampányt, hogy érvénytelenítse a 2016. június 23-ai népszavazás eredményét.

A maradáspárti lobbi nem is váratott magára sokáig. Egyhamar elkezdte terjeszteni, hogy „az emberek nem tudták, mire szavaznak igennel”, továbbá követelni, hogy minimum tartsanak újabb népszavazást. A Brexit-népszavazást követő hónapokban egyre egyértelműbb lett, hogy a politikai osztályban fölöttébb csekély az Európai Unióból való távozás támogatottsága. Maroknyi konzervatív és munkáspárti képviselőt leszámítva a parlament tagjai korántsem vágytak arra, hogy az ország kilépjen az EU-ból. A konzervatív képviselők többsége végül is a távozásról szóló döntés mellé állt, de elsősorban azért, mert tudták, hogy választóik Brexit-pártiak.