nemzetállam” címkéhez tartozó cikkek
Találatok száma: 3

Háromszáz év távlatából

2017. szeptember 28.

Schmidt Mária

történész

Mit adtak nekünk a rómaiak? Kérdezték a Brian életében a Nemzeti Front vezetőitől a rómaiak elleni felkelésre készülő zsidók. És jött a felsorolás… Kezdjük mi is ugyanezzel a kérdéssel! Mit adott nekünk Mária Terézia?

„A vallási türelem, a közöny csak arra szolgálnak, hogy mindent aláaknázzanak, s bennünket minden támasztól megfosszanak. Mint politikus beszélek, nincs fontosabb dolog a vallásnál. Meg akarja engedni, hogy ki-ki a saját feje szerint higgyen? Mi lesz abból, ha nincs szigorú kultusz, az emberek nincsenek alávetve az egyháznak? Bizonyára nem nyugalom és elégedettség, hanem ököljog és mindenféle szerencsétlenség születik ebből.”

Mária Terézia II. Józsefhez

 

Mit adott nekünk Mária Terézia? Sorolom: az úrbérrendezést, vagyis a jobbágyi terhek egységesítését, a robot korlátozását, a szabad költözéshez való joguk visszaadását (1767), az állami oktatásügyi reformot (Ratio Educationis, 1777), benne a közoktatás állami felügyelet alá helyezését. Továbbá népiskolákat, középiskolai hálózatot, tanítóképzést. Egyetemet Pest- Budán, orvos, ápoló,- és állatorvosképzést (1784). Öt királyi akadémiát hivatalnokok képzésére. Modern jogászképzést. Mérnöki Intézetet, vagyis mérnökképzést. Bányászati akadémiát. Népszámlálást. A kataszteri felmérést, amit ma is használunk. A térképezést. Az utak korszerűsítését és a fenntartását végző hálózatot. Igazságszolgáltatási reformot. A kínvallatás tiltását. A nem nemesi értelmiség tanulásának és elhelyezkedésének támogatását. A cigányintegráció beindítását. Elősegítette a magyar nemzeti nyelv és irodalom fejlődését. Az első magyar nyelvű újságot, amelynek rövid időn belül 310 előfizetője lett.

Impozáns lista. Mindez indokolja kitüntetett figyelmünket, teljesítményének megbecsülését és az utókor elismerését.

Teljes cikk

Megvan az ellenzék közös miniszterelnök-jelöltje: Soros György az

2017. december 20.

Schmidt Mária

történész

Non ridere, non lugere, neque detestari, sed intelligere.

(Ne nevesd ki, ne ítéld el, ne is vesd meg, inkább értsd meg!)

Baruch Spinoza

 

A 21. század elejére nem csökkentek a globális jövedelmi különbségek a száz évvel korábbiakhoz képest. Kivéve Európában. Az európaiak soha korábban nem ismertek ilyen jólétet, nem éltek ilyen anyagi bőségben, mint ma. De Európán belül is az dönti el, hogy kinek, milyen az életszínvonala, hogy hol, a kontinens melyik felén él. A szociális helyzet ebből a szempontból másodlagos. Persze, a mi európai szegényeink globálisan nézve a gazdagok közé tartoznak. Ami azonban nem írja felül az Európai Unión belül meglévő hatalmas életszínvonal-különbségek jelentőségét. Európa keleti felén, az egykor szovjet megszállás alá kényszerített országok polgárainak jövedelme a harmadát sem éri el a nyugtaiakénak. Ezt a különbséget egészen a legutóbbi időkig a kohéziós támogatások folyósításával próbálta az Unió mérsékelni. Mára azonban a nyugat-európai politikai elit egy része az eltérő politikai véleményen lévő régiós országokat pont ezeknek a forrásoknak a visszatartásával, illetve csökkentésével fenyegeti, miközben Afrika szegényeiért aggódik. Arra a migrációs válságra pedig, amivel kontinensünk szembesül, olyan esélyként tekint, amitől egyszerre két problémája megoldását is reméli: felkarolhatja általa az afrikai és ázsiai földrészek elesettjeit, akikért már a múlt század hetvenes évei óta folyamatosan aggódik, és egyben megoldhatja azt a demográfiai válságot, ami jelenleg munkaerőhiányt okoz.

Minden válság lehetőség a korrekcióra és az újrakezdésre, arra, hogy újragondoljuk, mit rontottunk el, mivel állunk szemben, mit nem vettünk időben észre, mire nem reagáltunk jól. Ha ezekre a kérdésekre helyesen válaszolunk, ha elvégezzük a szükséges kiigazításokat, ha változtatunk ott, ahol kell, sikeresen és megerősödve kerülhetünk ki belőle.

De soha egy pillanatra se higgyük, hogy nincsenek, nem lesznek olyanok, akik szorult helyzetünket a saját javukra használják és abban érdekeltek, hogy a válságot minél jobban elmélyítsék, és a belőle kivezető utakat eltorlaszolják. Soros György és alapítványai pont ezt teszik a migrációs válság ürügyén.

Teljes cikk

Nagy királyság

2018. január 28.

Schmidt Mária

történész

2018. január 25-én a Financial Times online felületén Orbán Viktor felemelkedése és további felemelkedése címmel hosszú írást publikált a Neil Buckley és Andrew Byrne szerzőpáros. Nagy királyság. Ugyanaznap Davosban is szóba került Orbán, amikor egy Soros György nevű agg spekuláns arról vernyogott, hogy Trump pont olyan maffiaállamot akar kiépíteni, mint Orbán, csak nem annyira sikeres benne. A magyar választási küzdelembe is beletenyerelt persze, de erre már nem kapjuk fel a fejünket, ez már nem lep meg senkit.

Ami azonban ebből a hosszú írásból kitűnik az az, hogy egyre nyilvánvalóbb, hogy Orbán nemcsak hogy megragadta a „fejlettek” képzeletét, de valami olyat tud, csinál, mond, gondol, ami megakadt a torkukon. Nem tudják se lenyelni, se kiköpni.

Az üzleti körök mértékadónak számító lapjának szerzői azzal a céllal láttak hozzá az Orbán-titok megfejtéséhez, hogy az olvasók elé tárják Orbán Viktor valódi természetét. Hogy lerántsák a leplet az Orbán által kitalált és működtetett „illiberális demokráciáról”. Törekvésük azért fulladt kudarcba, mert nem voltak igazi kérdéseik, mert azokra a válaszokra, amik nem illettek bele az előítéleteikbe, nem voltak kíváncsiak, mert csupa olyan beszélgetőpartnert választottak, akik a nekik megfelelő paneleket ismételgették. A cikk ezért nem adott többet az unalomig ismételt Orbán-ellenes mantrák felmondásánál. Ezekből néhányat mindjárt sorra is veszek, de előtte még a cikk fő Orbán-ellenes vádjával szeretnék foglalkozni, mert az annyira abszurd, mondhatnám: vicces, hogy nem állom meg. A szerzők szerint ugyanis a legfőbb baj Orbánnal az, hogy hataloméhes. Nemcsak akarja a hatalmat, de azt meg is akarja tartani! Hallatlan! Sorost is beidézik, aki szerint „Orbán legfőbb motivációja a hatalom és az azzal járó jó dolgok.” Nyilván az indokolja Soros megszólaltatását ebben a kérdésben, hogy köztudott: ő aztán egyáltalán nem akar hatalmat, sőt irtózik tőle, csakis emberbarátságból szól bele a világ számos pontján a politikába, a választásokba, például nálunk. Bezzeg Orbán! Ő aztán nagyon akarja a hatalmat! Mintha lehetne valaki úgy pártelnök vagy miniszterelnök egy demokráciában, hogy nem akarja ezerrel a hatalmat. A hatalom megszerzéséért ugyanis iszonyú áldozatokat kell hozni. A hatalom megtartása, ami önmagában érték, csak kiváló teljesítménnyel, fáradhatatlan munkával, önkorlátozó lemondással, önfeláldozással érhető el. Aki nem akarja a hatalmat mindennél jobban, soha nem szerezheti meg, ha mégis az ölébe pottyanna, nem tud élni vele, nem érzi át annak felelősségét, nem tud megfelelni az iránta támasztott elvárásoknak. Vajon Merkel, Macron, May, Juncker, Tusk, Trudeau és a Nobel-békedíjas Obama, nem akarta a hatalmat? Merkel 12 év kormányzás után nem kapaszkodik bele ezerrel? Vagy, hogy az FT szerzői jobban értsék: a nagyvállalatok CEO-i nem akarják a hatalmat? A nagybankok elnökei? Mi ez az álságos, sőt álszent felfogás, amit képviselnek? Vagy csak itt, az Elbától keletre ciki az, ami arrafelé, ahol ők szocializálódtak, megbecsülésre és elismerésre érdemes?

Teljes cikk