Tőkéczki László bátor ember volt. Egy történet szerint a ’80-as évek második felének egyik nagy rendszerváltoztató értelmiségi találkozóján a szocializmus demokratizálását és reformját vitatták meg. Hozzászólásában ő is javaslatot tett, mégpedig arra, hogy ott vegyék fel a fonalat, ahol Tisza István elejtette. Egész pályáját végigkísérte az eredeti, magyar nemesi liberalizmus hiteles képviselete, amelynek konzerválásában látta, többek között, a saját feladatát is. Egyik találó és jellemző megfogalmazása szerint – idézem – „a változások lassítása sokszor szerencsésebben szervesítheti az újítást, mint a divatmajmoló haladásőrület radikalizmusa”. Tőkéczki László sohasem volt korszerű, éppen ezért mindig, így ma is, időszerű marad.

Tőkéczki László türelmes volt. Szemináriumain, doktori óráin, a Valóságnál végzett szerkesztői munkájában, előadásaiban és televíziós megnyilatkozásában egyaránt fáradhatatlanság, megbocsátó, de sohasem fensőbbséges vagy leereszkedő türelem jellemezte. Rászánta a dolgokra az időt. Türelmének oka volt, és ez a türelem volt az ereje.