Beszólni kúl, menő, trendi, király, kafa, állat, pöpec és még sorolhatnám. Főleg, ha a papnak szólhatunk be, az még bizsergető is, mert érezzük, hogy tiltott terület. 2017 februárjában indult el a Szólj be a papnak! mozgalom három debreceni gyülekezet összefogásával. A kezdeményezés célja egyfajta „kocsmai evangelizáció”: alkalmat adni olyanok számára, akik nem járnak templomba vagy gyülekezetbe, de vannak kérdéseik a nagybetűsről, ezért a bevett egyházak képviselőivel saját biztos közegükben (kocsmák, kávéházak, fesztiválok) találkozhatnak, sőt bátran provokálhatják is őket.  A legutóbbi, az egyház és a szex témájában tartott budapesti vitaesten minden kérdező ingyensört kapott, akár a papírra írt kérdésért is. Azt tökéletesen értem, hogy a lelkes debreceni baráti társaság ötletéből kinőtt mozgalom, sőt mára már egyesület tagjai, szervezői miért hisznek egyre népszerűbb kezdeményezésük sikerében, azt viszont annál inkább nem, hogy az Anyaszentegyház papjai miért vesznek részt benne, rajta. Miért ülnek ki  a vendéglátóipari helyiség rögtönzött porondjára és miért válaszolnak az alkoholtól, a miliőtől felbátorodott fiatalok maszturbálással kapcsolatos kérdéseire? Mennyire használ a fiatalnak, ha erre eltérő választ ad a katolikus pap és az evangélikus lelkész? Ez tényleg közelebb visz bárkit Jézushoz? És tényleg olyan rossz a helyzet, hogy a 21. századi evangelizációnak ez lehet az egyik módja?