A film amúgy lehetne egy romantikus történet is, hiszen minden motívum adott hozzá. A színésznő emberi, női tisztasága, fénylő tehetsége, a szeretett férfival kötött véd- és dacszövetsége a létüket kikezdő rontás ellen. A magát hű barátnak mutató beépített ügynök folyondár léte. Megmutatkozik a hatalom szolgálatában álló konspirátorok hol szánni, hol nevetni való buzgósága, silánysága, rafináltan buta gondolkodása. Fél évszázad távlatából mindenesetre ilyennek látjuk őket. Mégsem tudunk felhőtlenül nevetni rajtuk, mert ez a posványos világ valóságos volt, az általa kitermelt ma már nevetséges, de akkor másoknak ártani tudó, életükbe befurakodó figuráival. A színésznő vásznon megjelenített és valóságos élete (legalábbis egyik szakasza) erős szálakkal kötődik egy korszakhoz, a XX. század hatvanas éveihez, amit a kádári puha diktatúra idejének nevezünk. Ekkorra – az 1956 utáni megtorlásokhoz képest – finomodtak a rendszer „ellenségeivel” vagy „gyanús” elemeivel szemben alkalmazott módszerek. De ahhoz éppen elégségesek voltak, hogy a társadalom perifériájára szorítsák őket. Más technikát kívántak azok a személyek, főképp értelmiségiek, nevesebb emberek, akiknek szolgálatait szívesen vették volna a belügyi szervek, de ők nem álltak kötélnek, nem hódoltak be. E technikák egyik eleme az úgynevezett suttogó propaganda műfaja. Arra szolgál (szolgál?), hogy a nem tetsző személlyel kapcsolatban álhíreket, rágalmakat találjanak ki. Mindezt örök emberi gyarlóságra, kis körben elsősorban az irigységre, majd a sokakban jelen lévő pletykaéhségre, kárörömre építették. A célba vett embernek érdemi védekezésre, ártatlansága bizonyítására sem jogilag, sem a nyilvánosság útján nem volt lehetősége. Hisz mint tudjuk, mindezek az egypártrendszer irányítása alatt álltak. Így a „hírbehozás” tökéletesen megfelelt annak, hogy a tehetséges ember pályáját megroppantsák, szakmai világukban elszigeteljék, személyes, emberi kapcsolataikat megrontsák.