„A jó demokrata bízik az emberek megjavíthatóságában,

a diktatúra mindig az emberek romlottságára épít.”

Barankovics István

 

Hazánk miniszterelnökének idei tusnádfürdői beszéde sokkal inkább megérintett katolikus hívőként „élőben” a közszolgálati rádión keresztül, mint a 2014-es korszakváltó illiberális szónoklat, amelyet valóban élőben hallgathattam. Az „Isten saját képmására teremtette az embert” (Ter 1,27), azaz mindenkit ennyire nyílt felvállalása szokatlan és példátlan korunkban egy politikus szájából. Legalább olyan bátorságra vall, mint a „Ruszkik haza” 1956-ban és a szovjet csapatok kivonásának követelése 1989-ben. Utóbbiról éppen Németh Miklós miniszterelnöktől tudjuk, hogy Orbán Viktor nem tudhatott arról (ahogy a Cserhalmi György színészt felkészítő ellenzékiek sem), hogy ő és Gorbacsov már tárgyaltak a csapatkivonásokról, ugyanis a szovjet pártfőtitkár az 1989. március 3-ai megbeszélésen titoktartást kért erre vonatkozóan. (Oplatka, 2014, 188. o.) Ahogy az esemény, a helyszín és az időpont meghatározó volt akkor is, 30 éve, úgy most is az. A ma már a kritikusai által is elismert politikusi tehetsége, érzéke miatt tudta és tudja a magyar kormányfő, hogy mikor és hol kell kimondani a történelmi jelentőségű szavakat.