„Valójában nem a történelem a mienk, hanem mi vagyunk a történelemé.”

     (Gadamer)

 

Szent István és Kölcsey Ferenc közel egyidősen, a negyvenes éveik elején írták meg intelmeiket. Stabil értékrendet, világos útmutatást, követni érdemes világnézetet hagytak utódaikra. Egyikük sem fogalmazta meg, hogy mi legyen a véleményünk, „csupán” környezetük, népük, országuk figyelmét hívták fel az örök igazságokra. Bölcsességük megszólítja a XXI. század hír- és véleménydömpingjében vergődő emberét is.

Hans-Georg Gadamer óta tudjuk, hogy az önállóság naiv mítosza nem létezik, azaz mindenki korának gyermeke. Meghatároz bennünket kulturális közegünk, a társadalom, amelyben élünk, a nyelv, amit használunk, tele kódolt üzenetekkel és ítéletekkel. Gadamer az Igazság és módszer című művében (1960) ezt így összegezte: „Valójában nem a történelem a mienk, hanem mi vagyunk a történelemé. Már jóval azt megelőzően, hogy utólagos reflexióban megértenénk magunkat, magától értetődően értjük meg magunkat a családban, a társadalomban és az államban, melyben élünk. (...) Ezért nem annyira ítéletei, mint – sokkal inkább – előítéletei alkotják az egyén létének történeti valóságát.”

A heidelbergi filozófus tulajdonképpen arra mutatott rá, hogy véleményünk mennyire függ attól, amit mások sugallnak nekünk. A mai véleményirányító (opinion-builders, opinion-makers) és politikacsináló (policymakers) globális korban, amikor a tömegmédia meghatározza, hogy milyen témákról gondolkodjunk, beszélgessünk, és még az ezekkel kapcsolatos véleményét is a szánkba rágja nem tisztelve szubjektumunkat, amikor már csak az írástudók személyes lelkiismeretében bízhatunk, akkor van szükség nem elégszer felidézni az időtálló, ezért mindig időszerű gondolatokat.