Két arcpuszi közben, őszinte aggodalommal a hangjában egy igazán kedves ismerősöm a minap megkérdezte: nem unod még ezt a témát? Mármint a sok tragikus sorsot, nyomorúságot, veszteséget. Úgysem lehet már a múlttal mit kezdeni, próbálta később kozmetikázni szavait. A végtelen foglyai című kötetem második kiadására utalt, amelyben az 1945-ben kényszermunkára a Szovjetunióba elhurcolt fiatal lányok, asszonyok és férfitársaik sorsát követtem. A kérdésen voltaképp megsértődhettem volna, de inkább arra volt jó, hogy visszarepítsen a közelmúltba, a rendszerváltoztatás előtti forrongó, szép időkbe. Hiszen azóta, hogy könyvem első szereplőivel találkoztam, három évtized telt el. 1989-ben jártunk. A jurtaszínházas, tüntetéses Budapesten azt hittük, csak itt a fővárosban érezni, hogy valami hamarosan véget ér. Hogy az ország más tájain is eszmélni kezdenek a közéleti szereplést nem ismerő hétköznapi emberek, arra egy váratlan találkozás döbbentett rá. Hatvanas éveit taposó parasztember keresett meg az akkori Nők Lapja szerkesztőségében. Az egyik kelet-magyarországi településről, Rakamazról érkezett. Földijei azzal bízták meg, vegyen rá, utazzak el hozzájuk, mert többen el szeretnék mondani életük történetét. Húzódoztam, Rakamaz messze van, élettörténetekből pedig volt már nekem elég. Nem ismertem fel rögtön, milyen kivételes és megtisztelő feladatot bíznának rám.