Szintén ezekben a napokban, 1919. június 25-én történt, hogy Kucsera Ferenc káplánt ellenforradalmi tevékenység miatt a szentendrei Duna-parton agyonlőtték. A később kiadott halotti anyakönyvében ez áll: „A nemzeti ügy és a keresztény erkölcs szolgálatában vértanúhalált halt.” Mindössze 27 éves volt.

Felelősen gondolkodó keresztények már akkor is látták, hogy ami a vörös diktatúra alatt történik, nem más, mint egy borzasztó, később sajnos évtizedekre ránk telepedő emberkísérlet, valódi danse macabre, ordas eszmék haláltánca, amelyre emlékezni, tanulságait levonni sajnos még ma is időszerű.

Történészek feladata értelmezni azt, hogy mi és miért történt 1919-ben Budapesten vagy két évvel korábban Péterváron, hogy a vesztett háború utáni békediktátumok idején nekünk miért nem egy Kemal Atatürk, hanem csak egy Károlyi Mihály vagy Kun Béla jutott. Ám a történelmi magyarázatokon, értékeléseken túl máig időszerű arról beszélnünk, miként is viszonyult ez a vörös téboly a nyugati civilizáció alapját jelentő kereszténységhez, a hit, a vallás, az egyházak világához. Az események sodrában élő szemlélő, Prohászka Ottokár fehérvári püspök naplójában már 1919 júniusában világosan megfogalmazta: „A proletárforradalom le akarja törni a világot s ítéletet ül fölötte. Neki ezt tenni passzió, szenvedély, gyűlölet is, irigység is, káröröm is és igazság is. Úgy látszik, mintha ő ülne ítéletet, de nem ő, Isten ül, ő csak pribék, az ördög”.