Augusztus izzásában figyelem az Alpokalja megunhatatlan levegőjének vibrálását, a nyár végi fényözönt, a leheletfinom tájat, és szívom magamba az elnyugatiasodott egyutcás határfalu emberkeltette zaját. Mégis csend van, pihenek. Naponta ötször hallatszik fel a hegyre a hazai harangszó, a hatodik a szomszédos osztrák faluból üzen. A burgenlandi rádió déli hírei előtt évtizedek óta bemondják, melyik toronyban hány harang lakik, sőt, ennél jóval többet árulnak el az adott templom művészettörténeti, vallási, közösségi értékeiről. Emlékszem, amikor nálunk először hangzott el a harangtörténeti összefoglaló a Déli Krónikát megelőzően a Kossuth Rádióban, a szabad akaratukból ateista, közismert és akkor még közkedvelt balliberális honfitársaink mennyit gúnyolódtak ezen az új szerkesztői „fogáson”. Pedig a harang falut és várost, múltat és jelent összeköt, határokon és lelkeken átível, ereje és súlya van. Benne egyesül a városi emberként élő Pál apostol energiája és a vidéki Jézus csendje. Az Isten alkotta bioszféra és az emberi értelem teremtette nooszféra is.

Az osztrákoknál és a bajoroknál már szombat délután háromkor megszólalnak a harangok, köszöntve a közelgő vasárnapot. Ilyenkor zárnak az üzletek, érkeznek a barátok, rokonok, indul a hétvégi élet. Tudják, hogy miért parancs a pihenés. És tudnak is pihenni, élni a szabadidejükkel mind a városban, mind a falun. (Számukra érthetetlen hungaricum volt a szabad vasárnapot biztosító jogszabály eltörlését követelni – ráadásul az emberi szabadság nevében.)