A bennmaradáspárti elit örömmel szemléli a lélekvesztőkön Angliába tartó migránsokat, mert nem tiszteli Nagy-Britannia határait.

Miközben naponta érkeznek újabb menedékkérők a La Manche csatornán át, a Brexit-ellenes aktivisták örömmel tapasztalják, hogy Nagy-Britannia nem képes „visszaszerezni a határai feletti ellenőrzést”. A brit szuverenitásnak ez a semmibevétele a demokrácia elleni támadás.

Lord Ricketts, a Külügyminisztérium apparátusának volt vezetője szerint nem az illegális bevándorlással van baj, hanem a Brexit mellett felhozott érvek „ürességével”. Ami nagyjából annyit tesz, hogy a határokat nem kell túl komolyan venni. Aki a sorok között olvas, nehezen tud szabadulni az érzéstől, hogy Rickettnek a brit határok feletti ellenőrzés visszaszerzésének ürességéről szóló szavaiban több nyilvánul meg, mint a káröröm enyhe fuvallata.

A maradáspárti elit jelentős része továbbra is ellenségesen tekint a brit szuverenitás minden megnyilvánulására, és alig tudja palástolni afeletti örömét, hogy a kormány nemigen képes megakadályozni a La Manche csatornán áthaladó bevándorlást.


David Miliband volt munkáspárti külügyminiszter szavai szerint a Franciaországból Angliába átkelő migránsok áradatának szabályozása kétséget támaszt a kilépési kampány fő törekvései iránt: „Most aztán alighanem mikroszkóp alá kerül az az állítás, hogy a határok feletti ellenőrzés visszavétele a tét”.

A brit társadalom jelentős része problémát lát a törvénytelen bevándorlásban, nem úgy a maradáspárti elit egyes csoportjai: ők ebben a fejleményben alkalmat látnak arra, hogy kétségbe vonják a Brexit koncepcióját.

Az illegális bevándorlást annak bizonyságául kívánják felhasználni, hogy a Brexit nem működőképes, s hogy az ellenőrzés visszavételének törekvése csupán gyermeteg reakció a globalizált világ úgynevezett bonyolultságára.

Mint A határok fontosságáról szóló könyvemben kifejtem, ha az emberek nem akarják komolyan venni a határokat, akkor egyenesen a demokráciát éri támadás. A határellenőrzésnek nem pusztán az a tétje, hogy ki léphet be Nagy-Britanniába és ki nem, hanem hogy ki döntse el, ki lehet közösségük tagja.

A maradáspárti elit tagjai nem szívesen bíznák az ország polgáraira ezt a döntést. Miliband és eszmetársai túlságosan bonyolult dolognak tartják a migrációt ahhoz, hogy az egyszerű emberek felérjék ésszel. Ezért hát inkább nemzetközi szerződésekre és bíróságokra, valamint nem kormányzati szervezetekre bíznák annak kidolgozását, hogy miképpen szabályozandó a migráció.

Fotó: Illusztráció Frank Füredi „Why Borders Matter” című könyvének címlapjáról

Az eddigi tapasztalat tanúsága szerint a nemzetközi konvenciók és értelmezéseik lényegében legalizálják az illegális migrációt. Ezzel magyarázható, hogy manapság a határőrizet a menedékstátuszra jelentkező migránsok esetében inkább csak rituális jellegű.

Az esetek túlnyomó többségében, ha egyszer valaki belép Nagy-Britannia területére, ott is marad, még ha menedékkérelmét vissza is utasítják a hatóságok. Ha egyszer átlépték a brit határt, a migránsoknak aligha kell súlyos következményekkel számolniuk, amiért törvénytelenül léptek brit földre.

Az egymást követő – mind munkáspárti, mind konzervatív – kormányok leginkább közképük alakítására összpontosítottak, hogy eltereljék a figyelmet politikájuk alacsony hatékonyságáról. Hogy ez a politika miért nem volt hatékony, annak számos oka van. De biztosan állítható, hogy a kudarchoz az is elegendő volt, hogy hiányoztak a világos elképzelések és az erkölcsi tekintély.

A legutóbbi évtizedekben a média befolyásos szereplőinek sikerült erkölcstelennek és embertelennek beállítaniuk a migráció szabályozását. Olyan képet festettek, mintha a határellenőrzés eleve egyszerre provokatív és veszedelmes valami volna. A Brexitről szóló viták idején a „kemény határ” kifejezést mindkét oldalon negatív értelemben használták. Ha azonban a „puha határ” erkölcsileg magasabb rendű, akkor nem sok értelme marad amellett érvelni, hogy szerezzük vissza az ellenőrzést a határok fölött.

Nagy-Britannia nehéz döntés előtt áll, amikor arról kell határoznia, mit tegyen a La Manche csatornán át érkező illegális bevándorlással. Bármilyen politika mellett dönt is azonban, alapvető fontosságú, hogy az a politika egybecsengjen a lakosság törekvéseivel.

Felnőtt vitára van tehát szükség arról, mi a teendő a migráció ügyében. Ha pedig azt akarjuk, hogy a jövőben követendő politika legitim legyen és a közösség támogatását tudhassa maga mögött, annak legjobb módja, ha népszavazást tartanak a határőrizet kérdéseiről.

Ez esetben a nép dönthetné el, hogy a parlament által elfogadott törvények, vagy nemzetközi szerződések határozzák-e meg, mi a követendő eljárás a migráció ügyében. A népnek arra is lehetőséget kellene kapnia, hogy eldönthesse, minden szükséges eszközzel megvalósítandónak tartja-e a határok őrizetét, vagy a mai arculatépítési megoldást kívánja fentartani.

Ha az Egyesült Királyság polgárai úgy döntenek, hogy az államhatár nem számít igazán, és a határok szigorú őrizete nem lényeges cél, az is rendben van, már ha hajlandóak együtt élni e döntésük következményeivel. Ha azonban úgy döntenek, hogy az államhatár fontos dolog, és ellenőrzéséről gondoskodni kell, akkor kétségbevonhatatlan legitimitással látják el azt az elképzelést, hogy Nagy-Britannia szerezze vissza az ellenőrzést határai fölött.

Ha a nép kinyilvánítaná, hogy az ellenőrzés visszaszerzése együtt jár a demokratikus döntéshozatallal, a lehető legcsattanósabb választ adná a világ minden Millibandjének és Rickettjének.

 

A cikk eredetileg az RT.com oldalán jelent meg.