"A kulturális és mentalitásbeli szakadék
olyan mély és olyan régi gyökerű,
hogy végső soron nem áthidalható.
Ez már a hetvenes évek legelején is érezhető volt." (278. o.)

A magát Haraszti Miklós nyelvi leleményével „demokratikus ellenzékként” meghatározó csoportra jellemző kiválasztottság-tudat, elitizmus, kéz a kézben járt azzal a kivételezett helyzetükkel, amit a Kádár-rendszer biztosított a számukra. Kiváltságaiknak nem volt se szeri, se száma.  Érdekükben, ügyeikben szüleik, rokonaik be-bejártak a Kádár-titkárságra vagy a Fehér Házba Aczélhoz, később utódjához, a Művelődési Minisztérium vezetőihez stb. ezt-azt kérni, ezt-azt elintéztetni. Mindegyikük budai elitlakásban nevelkedett és kapott egyet, így vagy úgy, felnőtté válva. Esetleg akkora dunai panorámás sarokrezidenciája volt, ahol 100 ember részvételével lehetett bulit, konferenciát rendezni. 1963-tól évente, esetenként évekre kiutazhattak Nyugatra. Ösztöndíjjal, egyetemre, dolgozni, látogatni, mikor hova, ki, mikor. Akkor, amikor az 1956-os forradalmárok egy része még börtönben ült, akkor, amikor a legtöbb útlevélkérelemre az a szabványválasz érkezett, hogy „kiutazása közérdeket sért.”  Ezért írja a Kádár-rendszer egyik leginkább privilegizált egyenlője: ifj. Rajk László most megjelent életútinterjú-kötetében hogy: „A nyolcvanas években azzal vádolták a demokratikus ellenzéket, sőt voltaképpen mind a mai napig, minden oldalról, hogy ők azért tehették azt, amit tettek, mert a párt a «mi kutyánk kölykének» tekintette őket. Nekik meg volt engedve, velük elnézőek voltak.” (69. o.) Ifjú Rajk László a kivégzett kommunista bel-, majd külügyminiszter Rajk László azonos nevű fia volt, akinek különleges kivételezettségét maga Kádár János szavatolta.


A megállapítás pontos. Tapasztalati tények sora támasztja alá. Aki Rajk könyvét elolvassa, abban, ebben a tekintetben, semmilyen kétség nem marad. Rajk és hasonszőrű társai, akik szinte mind ott csoportosultak a demokratikusnak nevezett, de valójában mereven hierarchikus és tekintélyelvű ellenzékiek köreiben, szinte egytől egyig a kommunista nomenklatúra berkeiből kerültek ki. Azonos volt a szocializációjuk, azonos volt a neveltetésük és kivételezett a társadalmi helyzetük. Szüleik külszolgálata alatt, vagy miután útlevélakadályaik nem voltak, külföldi tanulmányaik, utazásaik alatt nyelveket tanulhattak, kapcsolatokat építhettek ki azokkal a nyugati ballib körökkel, akik hasonszőrűen marxisták, trockisták voltak, és akikhez részben párt és korábbi mozgalmi ismeretségeken keresztül könnyen utat találtak. Ezek a nyugati elvtársak tele voltak forradalmi gőzzel, amit ’68-ban gyorsan kiengedtek magukból és megindultak, hogy átvegyék azokat az intézményeket, melyek szükségesek voltak ahhoz, hogy a kulturális és értelmezési hatalmat megszerezzék. A fenti társaság, melynek Rajk emblematikus, mondhatni oszlopos tagja volt, ezekhez a nyugati mozgalmárokhoz kapcsolódott és egy életen keresztül őket utánozta.

Rajk társaihoz hasonlóan sohasem nézett szembe azzal, amit apáik, anyáik tettek. Szemlesütve átsiklottak rajta, vagy éppen mentegették őket, hazudtak róluk, mint az újabban hozzájuk csapódó Rényi András, aki pártállami főcenzor apjáról, aki 1956–1988-ig a párt központi lapjának, a Népszabadságnak örökös főszerkesztő-helyettese volt, nemes egyszerűséggel még ma is azt állítja, hogy kifejezetten szerette a nyílt vitákat!  Ifjú Rajk László ebben a könyvében szülei minden minősítése elől kitér: „Én már a demokratikus ellenzékben is azt szorgalmaztam, hogy ezt a szembenézést mindenki végezze el, akinek erre családi háttere miatt oka lehet. Sajnos még ebben a körben is kevesen tették ezt meg. Áttételesen a mozgalomtól, a kommunizmustól igen, de a családi érintettséggel nem kezdtek semmit, és ez nagy kár. Emiatt is hatott a kilencvenes évek elején az „Apák és fiúk” igaztalan vádja, mert elmaradt az apák tetteihez való viszony kimondása.” (19. o.)  Ő maga sem végezte el azt a szembenézést, amit másoknak ajánl. Helyette mismásol, még egy olyan teljesen nyilvánvaló esetben is, amikor az apja által elcsalt kékcédulás választás botrányáról ír. „Apám életének pregnáns mozzanata kétségkívül a kékcédulás választás volt.” (17. o.) Tényleg? Pregnáns? Megnéztem a magyar nyelv értelmező szótárát. A pregnáns kifejezéshez nem társít negatív tartalmat! Arról a szerepről, amit apja és anyja 1949-es letartóztatásuk előtt játszottak, ifj. Rajk egy szót sem ejt. Ahogy egyetlen kritikus jelzőt nem veszteget egyetlen kommunista bűnözőre sem, legyen az Donáth Ferenc, aki a legkeményebb években mégiscsak a Rákosi-titkárság vezetője volt. Miközben, ma az a divat, hogy Adolf Hitler gépírónőjével is beismertetik, hogy felelős mindazért az embertelen gaztettsorozatért, amit a náci diktátor elkövetett, Donáth esetében még csak a bűnrészesség kérdését sem vetik fel. Donáth úgy simult bele a „demokratikus ellenzékbe”, hogy előélete inkább az előnyére, mint a hátrányára szolgált. Mindez azért különösen visszatetsző, mert a 2010 utáni demokratikus rendszert eközben ifjú Rajk és klubbeli társai agyba-főbe diktatúrázzák, választott, tehát törvényes vezetőit diktátornak, zsarnoknak és minden másnak elmondják. A párhuzamokból, amiket ifjú Rajk a Rákosi rendszerrel von, rendre a 2010 utáni időszak jön ki rosszabbul. Ennek egyetlen magyarázata van, az hogy ő és elvbarátai a Rákosi és a Kádár rendszer idején, néhány évet kivéve, kiváltságosok voltak. Számítottak, valakiknek érezhették magukat. Figyeltek rájuk, fontosnak és érdekesnek gondolhatták magukat. 2010 óta elvesztették kiváltságaikat, lejáratódtak és ezért marginalizálódtak. A magyar választópolgárok 2010-ben megmérték őket és úgy döntöttek, nem kérnek többet belőlük. Pártjuk, az SZDSZ, melynek ifjú Rajk egy ideig parlamenti képviselője és vezetőinek egyike volt, 0,3%-t kapott. Vagyis kiszavazták őket a politikai életből. Emellett még meg is öregedtek, és ez azzal járt, hogy különben is megkopott a fényük.

Márpedig ők az a fajta „demokratikus ellenzék” voltak és maradtak, akik a többséget mindig is lenézték, döntéseit semmibe vették, mert legitimitásukat küldetéstudatukból eredeztették és eredeztetik még ma is. Ezért sokkal pontosabb lenne, ha esetükben „elitista ellenzékről” beszélnénk. Elitként, igazi élcsapatként tekintettek és tekintenek magukra, és másoktól is ezt várják el.

Ifjú Rajk visszaemlékezéseiben tapintatosan hallgat a Rákosi- rendszerről, a Kádár-rendszerrel megértő és visszafogott, nem úgy, ha Orbán Viktorról, a Fideszről és egyáltalán a jobboldalról ír. Akkor ugyanis képtelen visszafogni magát. Nagyon úgy tűnik, hogy ifjú Rajk alkatilag alkalmatlan arra, hogy velük kapcsolatban méltányos és kiegyensúlyozott véleményt formáljon. Miért is tenné? Köreikben nem elvárás, hogy tegyenek a gyűlölet ellen. Sőt, az a szokás, hogy nyugodtan a szabadjára engedik az indulataikat, egymásra rálicitálva, közös autodafékat rendezve, hogy ha csak virtuálisan is, de megsemmisítsék ellenségeiket. Mert nekik nincsenek ellenfeleik, nincsenek vetélytársaik, nincsenek olyan másként gondolkozó vitapartnereik, akiknek a véleményét, meggyőződését érdemes lenne tiszteletben tartaniuk. Vannak ők, a többi ugar, pusztaság, kietlen, meddő tehetségtelenség. Ők ugyanis: tudják, merik, teszik. Kétely és elbizonytalanodás nélkül. És észre sem veszik, hogy ugyanolyan dogmatikusak, bigottak és megveszekedettek, mint apáik és anyáik voltak. Mindez nagyon szánalmas.

Ifjú Rajk Kádár-korszakbeli életét kipárnázta a protekció. Kivételezett volt, és ehhez igencsak hozzászokott. Anyja utazási, lakhatási, iskoláztatási ügyeit közvetlenül a Kádár-titkárságon keresztül intézte. Bejárása volt a titkárság akkori vezetőjéhez: Sándor Józsefhez (Sándor Pál filmrendező apja), illetve a pártközpont illetékeseihez. Szóvá tett, kért és kapott. Álljon itt ízelítőül egy történet az ifjú Rajk által leírtak közül azért, hogy értsük, mennyire privilegizált helyzetben is volt. 1970-ben történt, hogy az Ifjúsági Parkban a szerinte „kivénhedt ávósokból” álló rendezőgárdával összetűzésbe került, miközben francia és lengyel társaival múlatta az időt. Ifjú Rajk egy vasszéket felemelve védekezett, hozzájuk vágta, vagy csak akarta, vagy csak fenyegetett vele, ma már kideríthetetlen. Mindenesetre bevitték őket a rendőrségre, ahol hatóság elleni fegyveres csoportosulásban való részvétellel vádolták meg. Ez eddig a szokásos ügymenet, de ami ez után jött, az nem az. „Anyám bement a rendőrségre, a Deák térre, akkor ott volt a Budapesti Rendőrkapitányság. Elég rutinos volt abban, hogy ilyenkor mit kell csinálni. (Csak halkan kérdezem, milyenkor?) Addig verte az asztalt, míg fölkísérték az ügyeleteshez, ahol már ott volt ez a Rajnák is (az Ifipark igazgatója). Anyám nagy balhét csapott, de nem tudott kihozni bennünket. Csak hajnalban engedtek el minket, addigra anyám már fölverte a rektort, a dékánt! A vége az lett, hogy bizonyítékok hiányában fölmentettek bennünket. Ezután mondta anyám azt, hogy menjek el ebből az országból, mert ha a maga súlyával és kapcsolataival ő nem tud megvédeni engem ilyen teljesen nyilvánvaló és képtelen vádak ellen, akkor itt nagyon nagy baj van.” (77. o.)

Ifjú Rajk csak pár évvel volt idősebb nálam. De az a jelenet, hogy egy anya csak úgy bemegy a rendőrségre balhézni, felveri a rektort és a dékánt, valahogy kívül esik azon, amit el tudok képzelni. Igaz, az én anyám mindig azt mondta nekem, hogy ez a hazám, és soha ne hagyjam el! Persze, mi nem voltunk kommunisták, se internacionalisták és nem lettünk globalisták se. Ne felejtsük el, hogy például Katona Kálmánt, az első Orbán-kormány közlekedési miniszterét, aki 1971. március 15-én engedély nélkül virágot helyezett el a Petőfi-szobornál egy év börtönbüntetésre ítélték, amiből hat hónapot le kellett töltenie. Ahogy másokat is. Katolikusokat zártak börtönbe hitéleti tevékenységükért ezekben az években. Demszky Gábort, ifjú Rajk barátját pedig maoista tüntetésen való részvételért 1972-ben egy évre kizárták az egyetemről, pedig ahogy ifjú Rajk írja: Demszkyék 1972. március 21-én a „március 15-i nacionalista tüntetésekre öntudatos, osztályharcos válaszokat akartak adni.” (134. o.)

Ja, és 1970-ben a börtönökben voltak még ötvenhatos elítéltek. Miközben mi ilyen éveket éltünk Kádár Magyarországán, az ifjú Rajk már 1963 után ki-be utazgatott Angliába, Franciaországba, Olaszországba. 1977-ben Spanyolországba ment spanyolul tanulni. „Tizenöt éves koromban, az első gimnáziumi évem után, másfél hónapot dolgoztam egy farmon Angliában, aztán voltam ugyanott egy nyelviskolában érettségi előtt. Visszafelé Angliából mindig megálltam Párizsban... Elsőéves egyetemistaként pedig nyáron a barátnőmmel hátizsákos–hálózsákos turistaként bejártuk Olaszországot” (85. o.) Aztán Kanadába ment egyetemre. Az elvtársak még azt is lehetővé tették a számára, hogy ne teljesítse hadkötelezettségét, sőt a hadkiegészítő parancsnokságon sem kellett megjelennie. Ilyenről még a többi kádergyerek sem álmodhatott soha. Mindegyiket bevonultatták, ha csak nem volt valami pöpec orvosi papírja, mert ha valamit, ezt igencsak komolyan vették az elvtársak.

Ezek után mégis mi baja lett volna az ifjú Rajknak azzal a rendszerrel? Kivételezettsége és védettsége árnyékában olyan bizsergetően izgalmas volt bekapcsolódni a főleg hasonszőrű, ha nem is ennyire magas rangú kádergyerekekből álló ellenzékiek mozgalmába. Utaztak, tárgyaltak, határokon átnyúló kapcsolatokra tettek szert. Szamizdatot gyártottak és terjesztettek. Független kiadóvállalatot működtettek. Kiadványaikat a Galamb u. 3. alatti Rajk-butikban árulták. Nehezen hiszem, hogy az állambiztonság ne tudott volna minden lépésükről, ne tartotta volna szemmel minden kapcsolatukat. Ahogy a külföldi szolgálatok is számon tartották őket.    

Ifjú Rajk és a vele tartók a kommunista diktatúra kiszolgálóival szemben megértő, sőt elfogadó álláspontján nincs tehát mit csodálkozni. „Számos korombeli tisztességes és tehetséges ember lépett be a KISZ-be, ott ügyködtek, és tettek jó dolgokat is.” ̶  írja. (113. o.) Nem is lenne ezzel semmi baj, ha ez a jóindulatú, elfogadó magatartás a jobboldalra is érvényes lenne. De nem az. Nyilván nem tehet róla, hogy azok között, akiket jobboldaliaknak vagy konzervatívoknak nevezhetne, nem talál senkit, aki tehetséges, értelmes, esetleg tisztességes lenne. Szerinte a 2010 utáni korszak önkényuralom, egy új autokrata rezsim, ahol hasonló határátlépések, választási manipulálások, kampányolási visszásságok vannak, mint az apja féle kékcédulás választások voltak.

Komoly aggályokat vet fel ifjú Rajk László értelmi képességeivel kapcsolatban, hogy képtelen különbséget tenni egy totális kommunista diktatúra gyilkos és emberellenes gyakorlata, és egy szabad választásokon elnyert, demokratikus felhatalmazás alapján működő kormányzás között. Ennek a különbségnek az eltagadása, elhazudása megalázza mindazokat, akik a kommunista diktatúra ellen küzdve az életüket áldozták fel, hosszú börtönbüntetéseket vállaltak, illetve azokat a százezreket, akiket emigrációba kényszerítettek. A több mint 400 kivégzettet, akit 1956-ig gyilkoltak le politikai okokból, és amiből az apja is derekasan kivette a részét, amíg hagyták, és a több tizezret, akiket bebörtönöztek, meghurcoltak, megaláztak, kuláklistákba írtak össze, lesöpörték a padlását stb., és akiknek el kellett szökniük, hogy életben maradhassanak. És megmagyarázhatatlanná teszi 1956-ot. Miért is szállt szembe hazánk az idegen gyarmatosítókkal, helytartóikkal és a hatalmas szovjet birodalommal, ha az élet olyan volt, mint a 2010 utáni demokráciában? Lehet, hogy ifjú Rajknak és társainak elkerülte a figyelmét, de 2010 óta maradéktalanul érvényesülnek azok a liberális szabadságjogok, amiket 1989 óta élvezünk (2006 kivétel volt). Szabad a vallás, a szólás, a sajtó, a gyülekezés és a tulajdon. Ezek egyikével sem rendelkeztünk azokban az években, amiket ifjú Rajk nem győz mentegetni. „Apámék története, apám egyéni sorsa, de akár az én gyermekkorom… is azt igazolja, hogy az a történelemhamisítás, ami a Kádár-korszak egészét átszőtte, most az Orbán, Fidesz-éra alatt újra virágkorát éli.”  A Kádár-korszakban egyfajta narratívát engedélyeztek a történelemről, a múlt értelmezéséről. A pártállam rigorózusan érvényt szerzett annak, hogy ne lehessen más történetet elmesélni arról, ami velünk, Európával és a világgal történt. Ma számtalan vélemény, értékelés és felfogás él egymás mellett. A történelemhamísítás tehát nem lehetséges. Különben is egy demokráciában ki az illetékes annak megállapítására, hogy mi a helyes és mi a helytelen történelemszemlélet? Ki dönt arról, hogy melyik az érvényes történet és melyik nem az? Csak nem a „demokratikus ellenzék”?

 Azokkal szemben, akiket renegátnak tekint, mint egykori snagovi társát, Hankiss Ágnest, akivel elváltak útjaik, amikor Ágnes a Fidesz mellé állt, a kérlelhetetlen igazságosztó pózában tetszeleg. Ha még szóba állnánk egymással „leginkább azt a kérdést tenném fel neki, amit apámmal kapcsolatban is sokszor megkérdeztem magamban (!), hogy hol a morális határ egy párt érdekeinek a képviseletében, meddig tarthat a kollaborálás, miért nem szól belül a csengő és a megszólaláskényszer olyan ügyekben, mint ma az akadémiai szabadság, az oktatás és az alapvető alkotmányos jogok korlátozása, és a többi más bűnök, amiket a Fidesz és kormánya elkövet. És ebben néma tagsága ugyanúgy elkövető…”(172. o.)

Mi van? A szabad választásokon harmadszor kétharmados felhatalmazást kapó demokratikus kormánnyal való együttműködést kollaborációnak tartja? Bűnökről beszél és a néma tagságot is bűnelkövetéssel vádolja? Sem a Rákosi-, sem a Kádár-rendszerrel kapcsolatban nem beszél bűnökről. Apjáról sem, aki tevőlegesen részt vett a demokratikus intézmények lebontásában, az összes civil szervezetet egy tollvonással megszűntette. Letartóztatásokért, bebörtönzésekért és kivégzésekért felel, hiszen az ávós terror egyik fő felelőse volt Magyarországon, és folytathatnám, az anyja és a többi elvtársa viselt dolgaival napestig. De velük és az őket támogató, elviselő néma tagsággal kapcsolatban nem veti fel a bűn fogalmát! Akadémiai szabadság? Senki nem szól bele, ki, mivel foglalkozik, milyen eredményekre jut. Oktatás? Száz különféle iskola van, mindenki azt választja, amit jónak tart. Apjánál, a kommunista gyilkosnál, a morális határ átlépését latolgatja, persze magában, de 2010 után már bűnökről beszél. Ebből az összehasonlításból, ahogy az egész könyvből az derül ki, hogy a vízválasztó azért 2010 a számára, mert akkor szűnt meg az a privilegizált helyzet, amit egész életében élvezett. És ez az a bűn, ez az a személye ellen elkövetett merénylet, amire nincs bocsánat.  Kihullott a mából, erkölcsileg, politikailag, intellektuálisan. Ő és az az egész díszes társaság, ami magát az élcsapatnak tartotta, de ahhoz nem voltak se elég tehetségesek, se elég szorgalmasok és kitartók, hogy maradandó teljesítményt mutathassanak fel. Ifjú Rajkban sem volt soha elég alázat. Ezért vallottak mind kudarcot.

Orbán ellopta az ő ünnepüket

Ifjú Rajk Orbán elleni gyűlölete 1989. június 16-ára nyúlik vissza. „Nem tudtam megbocsájtani Orbánnak, hogy önző, magamutogató, a gyászszertartásra köpő beszédével megpróbálta ellopni az ünnepet, hogy az csak róla, csakis róla szóljon. Felrúgott egy megállapodást, átgázolt mindenkin, halottakon és élőkön is, akik méltósággal készítették elő ezt a napot.” (332. o.) Hogy is volt ez a méltósággal való előkészítés? Ifjú Rajk és munkatársa öltöztették fel a Hősök terét a gyászszertartásra. Az eredeti terv szerint a ravatal közepén, a centrumban lett volna az a bizonyos 6. koporsó, ami 1956 ismeretlen áldozatait jelképezte. Az került volna az ismeretlen katona sírjára. De csak volna, mert „Losonczy Ancsúrnak (Géza leánya, szintén snagovi gyerek) akkor született kisbabája, alig kéthetes volt, ő pedig mindenképpen ott akart lenni végig, de közben szoptatnia kellett. Ezért került a ravatal a Műcsarnok elé. (333. o.)

Értem. Orbán mindenkin átgázolt, mert mondott egy olyan beszédet, ami az egész országhoz szólt, egy olyan szertartáson, ami Magyarországról, Magyarországnak szólt. Ifjú Rajkon kívül épeszű ember nem gondolhatta, hogy az 1989. június 16-i gyászszertartás egy vagy több család magánügye. Ha az lett volna, nem lett volna helye a Hősök terén. Ő azonban annyira önhitt volt, olyan súlyos szerepzavarban szenvedett már akkor is, hogy Orbán fellépését tartotta megengedhetetlennek, nem pedig azt, hogy ő egy érdektelen magánéleti szempontot figyelembe véve, elvtársnője, Losonczy Ancsúr miatt képes volt a nemzet számára oly kivételes fontosságú temetés szimbolikáját megváltoztatni. Ez az első pillantásra oly ártatlannak tűnő történet, mint cseppben a tenger, mindennél jobban érzékelteti ennek az élcsapatnak az élethez és hozzánk, többiekhez, jelen esetben a nemzethez való viszonyulását. Nekik mindig minden jár. Normális esetben a fiatal anya ilyenkor otthon marad és a tévén követi a gyászszertartást, vagy lefeji a tejét és otthon hagyja a csecsemőt a nagyszülőkkel, rokonokkal vagy a babysitterrel. Ők nem. Ők átrakatják a koporsót, mert nekik ez a természetes, mert ez is jár. És közben Orbánt gyalázzák.  

„Nem értem, miért tekintik Orbán 1989. június 16-i beszédét politikai elemzők és történészek mindmáig történelmi jelentőségű megszólalásnak. Egy feltörekvő politikai kalandor számító átgázolása volt áldozatokon és történelmen.  Elérte, hogy az egész temetés csak róla szólt és az emberek többsége, még azok is, akik ott álltak a téren, Nagy Imre neve mellett alig tudnak még egy nevet felsorolni az ott lévő mártírok közül, pedig csak hat koporsó volt a téren.” (416. o.) Ifjú Rajk nem értette meg, hogy a többi koporsóban felravatalozott halottak nevét nincs miért megjegyezni. Legfeljebb azoknak, akik a kommunista párt történetével foglalkoznak. Szimbolikus jelentősége csak Nagy Imrének van, neki is csak azért, mert kiállt a forradalom mellett és mert nem kért kegyelmet. Nézzük Kis János magyarázatát Orbán beszédéről. Talán az ő véleményét nem intézik el barátai és üzletfelei egy szokásos kézlegyintéssel, mint a fent említett elemzőkét és történészekét. Kis János 1998-ban a Beszélőben írta az alábbiakat: „Tíz év után az újratemetésből még mindig eleven a végeláthatatlanul kígyózó embertömeg látványa, a konstruktivista díszlet – Rajk László és Bachmann Gábor alkotása –, és Orbán Viktor beszéde. Az Orbán-beszéd két mozzanatának köszönhette rendkívüli – és egyben rendkívül megosztó – hatását. Odavágta a díszőrséget álló Németh Miklósnak, Pozsgay Imrének és Szűrös Mátyásnak: «…szinte tülekednek, hogy mintegy szerencsehozó talizmánként megérinthessék ezeket a koporsókat.» És kijelentette: „ha nem tévesztjük szem elől ’56 eszméit, olyan kormányt választhatunk magunknak, amely azonnali tárgyalásokat kezd az orosz csapatok kivonásának haladéktalan megkezdéséről. Én a Némethéknek szánt oldalvágásban nem találtam kivetnivalót, és örültem, hogy Orbán szóba hozta a szovjet csapatok kivonását.”

2019. június 16-án, a rendszerváltoztatás 30. évfordulóján Szabadságkoncertet rendeztünk a Hősök terén arra emlékezve, hogy számunkra ezen a napon született meg a magyar szabadság. Ifj. Rajk és barátai egy szánalmas flash mobbal, vagy 15-en tiltakoztak, ami abból állt, hogy a fent idézett Rényi, és a többi gyűlölködő komcsigyerek fekete ruhában némán állt egy darabig, amire senki nem figyelt és senkit nem is érdekelt. A Szabadságkoncertre a vihar és az eső ellenére több mint 60 ezer ember jött el. Együtt örültünk, ünnepeltünk, emlékeztünk, énekeltünk.

Ifjú Rajk Orbán és Fidesz gyűlölete innen, az újratemetéstől eredeztethető. Megmosolyogtató, hogy szerinte a Fideszt terheli a  felelősség Horn 1994-es győzelméért, mert meglátása szerint „látens érdekszövetség volt a szocik és a jobboldal között”, ami miatt ők belekényszerültek, illetve a Fidesz belekényszerítette őket abba a „kínos és keserves MSZP–SZDSZ-koalícióba, amit ő, személy szerint, persze támogatott, és aminek haszonélvezője volt, hiszen elvtársai megbízatások tömegével árasztották el. Amikhez értelemszerűen többnyire nem pályázatok útján jutott. Az összebútorozást azzal mentegeti, hogy az SZDSZ volt a garancia arra, „hogy a magyar politikai fejlődés nem fordul korporatív irányba” (396. o.). Hogy ez mit jelent, arról fogalmam sincs.  Szerinte „Az SZDSZ nemcsak arra lehet büszke, amit elért a kormányzásban, hanem arra is, amit meg tudott akadályozni. Életveszélyes lett volna az MSZP-t egyedül hagyni kormányozni.” (396-397. o.) Ugyanaz az unalomig ismételt érvrendszer. Ők a felemelt mutatóujj, a tiszták, a modernek, a szakértelem vagy más néven: a szürkeállomány, akik a bunkó szocikat megpróbálták szalonképessé tenni. Ennyire sikerült. De nem miattuk, hanem, mert a szocik ennyire reménytelenek.

Gyurcsányékkal is összejártak családilag. Ifjú Rajk szerint „Gyurcsány a 2008-as népszavazásig alapvetően jó irányba haladt, mert felvállalta a reformokat, támogatta a liberális egyészségügyi minisztereket. Ma már mindenki a bőrén tapasztalhatja, hová jutott a magyar egészségügy ezeknek a reformoknak a meghiúsítása miattHibák voltak, de egy modern, és hangsúlyozom európai Magyarország lehetőségéhez sok mindennel hozzájárultunk. (423. o.)  Istennek és a 2008-as szociális népszavazásnak hála, hogy a magyar egészségügy nem lett privatizálva. Ezt most, a koronavírus-járvány alatt, mindenki beláthatja. Az őszödi beszéddel ifjú Rajknak nem volt baja, Bódy Gábor filmes barátja ügynök volta nem foglalkoztatja, a saját magára vonatkozó ügynöki jelentéseket nem kérte ki, nem érdekli. Az, hogy Demszkyt dicséri, alapvetően rendben van, végül is országos barátja és harcostársa, de amit Tarlósról ír, az újabb adalék kicsinyes, gyűlölködő, a méltányosságot hírből sem ismerő természete mellett. „Tarlós alatt visszatért a Kádár-korból oly ismerős negligencia, a kosz, a mocsok, az elhanyagoltság, az ízléstelenség és sajnos mindebből fakadóan az erőszak is. Tarlós nem része a városnak.” (441. o.) Ezért az utolsó mondatért idéztem a fentieket, amiből egy szó sem igaz. Tarlós ideje alatt Budapest elegáns, szerethető és élhető világvárossá fejlődött, sokkal tisztább és rendezettebb lett, mint Demszky alatt bármikor. Épült, szépült, amit nem kell bizonygatni, mert mindenki meggyőződhetett róla, aki csak vette a fáradságot. De miért is nem része Tarlós a városnak? Vajon ifjú Rajk az volt? Demszky és a többi tagja az élcsapatnak? Ez még Marie Antoinette-nek  tulajdonított kérdésfeltevésen is túltesz, azon, hogy ha nincs elég kenyere az éhezőknek, miért nem esznek kalácsot? Kinek képzelte ez az ember magát? Milyen nagy mulasztás is terhel bennünket, személy szerint engem is, hogy eltűrtük, hogy eltűrtem, hogy abban a hitben élje le az életét, hogy ez az ő országa, ez az ő városa. Jussa van hozzá! Csak azért, mert megsajnáltuk, hogy elvtársai kivégezték tömeggyilkos apját. Eltűrtük, hogy kollégium és utca viselje a nevét! Minden nap oda kellett volna mennem és Krassó György nyomában le kellett volna vernem a névtáblákat, ahogy ő tette Münnich Ferencével. Mert Rajk semmivel sem volt különb Münnich elvtársnál.

A könyv végét kommentár nélkül idemásolom, hogy igazolja mennyit is ér az a doktriner ostobaság, ami ifj. Rajk életét végigkísérte, és milyen nevetségessé válik abban a pillanatban, ahogy a valósággal találkozik:

Orbánék gyodát, vagyis kerítést, építenek a határon és közben nem veszik észre, hogy a világ kitárult, gyakorlatilag nincsenek többé határok. Ma semmilyen módon, semmilyen erővel nem lehet újraépíteni a kulturális vasfüggönyt, gátat szabni a határokon átnyúló együttműködésnek.” (487. o.)

2020. április 25-én, a vesztegzár 6. hetében.

(Képek forrása: itt és MTVA)