A huszadik század harmadik harmadától általánosan elfogadottá vált az az áldozati kultúra, ami mára a nyugat mindent meghatározó narratívájává vált. Az áldozati kultúra lett a célt és témát vesztett baloldal mentőöve, a nyugati kultúra auschwitzi kultúrává változott.

Kertész Imre

 

Szabó Magda a huszadik század egyik legjelentősebb magyar írója volt. El Kazovszkij korai halála egy óriási festőtől fosztott meg minket. Cziffra György a magyarság egyik büszkesége, világhírű zongoraművész, a napokban elhunyt Kertész Imre pedig nemcsak regényeivel, de esszéivel is bizonyította, hogy óriási hagyatékot örökített ránk. A fenti állításokban ma semmi rendkívüli nincs. Már és még. Már, hiszen a huszadik század végére elértük, hogy az alkotásban, a közéletben mindenki egyenlőnek számít nálunk, neme, származása, bőrének színe, nemi orientációja olyan minősége, esetleg magánügye, ami teljesítménye megítélése szempontjából érdektelennek számít. Vagyis Szabó Magda nem írónő, hanem író, ahogy El Kazovszkij sem festőnő, hanem festő. Ciffra nem cigány zongoraművész, hanem zongoraművész, Kertész sem zsidó író, hanem író. Előtte, még sokáig írónőkről, festőnőkről, cigány zenészekről, zsidó írókról beszéltünk. Azt a benyomást keltve, hogy ahhoz képest, hogy nő, egész jól ír, fest, ahhoz képest, hogy zsidó, egész jó író. Vagy, másképp: a nők között, a zsidók, a cigányok között a jobb írók, zongoristák, festők közé tartozik. A fenti specializációk, úgy éreztük akkor, valójában fosztóképzőként értelmeződtek, vagyis az „igazi” írókhoz képest, a női, a zsidó, a cigány stb. jelzővel ellátott alkotók csak a saját köreikben jelentenek kvalitást.

Mire elértük, hogy ezt az alárendeltséget kifejező viszonyrendszert kiiktassuk a nyelvünkből, máris egy új, ha lehet még inkább a széttartás irányába mutató folyamatnak vagyunk a részesei. A 21. század második évtizedében a nyugat értékrendjének megingásával egyidejűleg szinte feltartóztathatatlannak tűnik az a folyamat, ami az identitások elaprózódásához vezet. A nemzeti, illetve az osztályalapú mitudatot kínáló és közös célokat tételező azonosságok helyébe mára az elválasztáson alapuló csoportidentitások tolakodnak be. Szószólóik szerint nem létezik már olyan közös nevező, ami ernyőként borulhatna mindazon csoportok felé, amelyek évszázadokon keresztül együtt élve, többes identitásokat megélve oldódtak fel egy nagyobb közösségben. Például a nemzetben. A nemzet az azonos nyelvű, kultúrájú és történelmi tapasztalatokkal rendelkezőket fogja össze olyan szolidaritásközösségbe, ami független a nemi orientációktól, a szexuális irányultságoktól és a származási megkötöttségektől. Hasonló – ha szűkebb és ezért kevésbé sikeres – közös identitásképző volt majd száz éven keresztül az osztályalapú társadalmakban hívők számára a saját osztályukhoz való tartozás, mely közös cselekvésre hívta mindazokat, akik osztálytudatukat történelmi küldetésként élték meg. A 20. század végére, a szocialista modell és a nyugat proletariátusának elporladásával az osztályöntudat és vele az osztályharc elmélete is kimúlt. A baloldal és liberális szövetségeseik kétségbeesésből és bosszúból frontális támadást indítottak a nacionalizmus, vagyis a nemzeti identitás ellen, bűnbaknak kínálva fel mindkét világháborúért, és a 20. század minden szenvedéséért. Erre hivatkozva követelik a haladó, értsd, még mindig marxista elkötelezettségű értelmiségiek, hogy mindenki emelkedjen felül „partikularitásán”, vagyis tagadja meg nemzeti hovatartozását, és hagyjon fel az iránta táplált érzelmi azonosulással. Nincs ebben persze semmi új, hiszen ők mindig is a nemzet meghaladásáról ábrándoztak, a nemzetekfelettiért, más szóval azért az internacionalizmusért lelkesedtek, ami a gyakorlatban a szovjet birodalmi igények támogatását jelentette. Akkor a „világ proletárjai egyesüljetek”-projektért küzdöttek, ma részben ugyanők, részben új követőik a széttartó identitások támogatásával akadálymentesítik a birodalmak, illetve a kontrollálatlan multik kiszolgálására szakosodott bürokratáknak kedvező terepet. Zökkenésmentes átállásuk oka, hogy a bürokrácia uralma – legyen az szovjet vagy eurokrata – nagyon is a kedvük szerint való. Hiszen az mindenkor az élcsapat, mai nevükön a „szakértők befolyásán, illetve hatalomgyakorlásán nyugszik. Az általuk preferált nemzetállam-ellenesség, amit globalizációnak becéznek, tehát a patriotizmus esküdt ellensége. Pedig a világ senkinek sem a hazája, hiszen az mindannyiunké, vagyis túl általános ahhoz, hogy valódi jelentéssel bírjon. Nem véletlen tehát, hogy képviseletét azok a transznacionális korporációk, értsd: multinacionális cégek sajátítják ki, amelyek természetüknél fogva kizárólag a hatékonysággal és a profitmaximalizálással törődnek, és ezért számukra a lokális érdekek, köztük a hagyományok, a begyökerezettség, a munkahelyek megtartása, a felzárkóztatás, a természeti környezet óvása stb. csupán gátló tényezők. Vannak még a nemzetközi, más néven nemzetek feletti szervezetek is persze, de azok olyan leplezetlenül képviselik az őket pénzelő, irányító nagyhatalmak érdekeit, hogy az mindenki számára nyilvánvaló. A multik és a nemzetek felett álló bürokratikus szervezetek érdekeinek azok az emberek felelnek meg, akik identitása az általuk meghatározott emberi jogokból, illetve a nemi, a szexuális, a faji, a bőrszín stb. alapon szerveződő áldozati csoportidentitásokból tevődik össze. Vagyis, magyar és európai egyszerre nem lehetsz, de lehetsz homoszexuális és európai, vagyis, bocsi, már az sem, hanem „lmbtq-ember”. Vagy világpolgárként „ciszheteró” fehér. Globális transzzsidó. stb. A nemzeti közösségből kiszakadt és/vagy kiszakított „személyesség” abszolutizálását hirdető törtidentitás-mozgalmak radikális politizálása mögött tehát romboló indulat húzódik meg. Ezért követelnek mindahányan kizárólagos hatalmat (black power, red power, gay power, lesbian power, trans power). Az új törtidentitásokat hirdetők szerint a legfontosabb cél, hogy azonos legyél önmagaddal. Az önazonosság elérése érdekében pedig valamelyik elnyomott kisebbségi identitáscsoporthoz kell csatlakozni, meg kell tagadni és fel kell mondani a többséghez fűző szolidaritást. Aki ezt megteszi, garantáltan önazonos és boldog lesz. Így, olyan új és egyben tökéletes, mindenki számára teljes önkifejeződést kínáló világrendet hozunk majd létre, amelynek boldogság a jutalma. Mindez kísértetiesen emlékeztet azokra az ismert utópikus elképzelésekre, amelyekre mi, két totális diktatúra tapasztalataival felvértezve, azonnal ráismerünk. Megtapasztaltuk ugyanis, hogy a tökéletes társadalmakat és boldogságot ígérő mozgalmak tömeggyilkosságokat, terrort és a szabadság elvesztését eredményezik.

A fenti törtidentitások felé való elmozdulás a huszadik század végére általánossá váló áldozati kultúra következménye. Miután figyelmet, elismerést és többletjogot csak az áldozat érdemel, versenyfutás kezdődött a kiváltságokkal járó áldozati státuszért. Állandó műsorszámmá vált az erkölcsi felháborodás, tömegsporttá az üzletszerű szenvedéslicit. Megélhetési elnyomott csoportok versenyeznek, a ki szenvedett többet, tovább, jobban címért. Foggal-körömmel ragaszkodva vélt vagy valós nehézségeikhez, melyeket jól fizető állásokra, extra jövedelmekre váltanak be. Ez a magyarázata annak, hogy a nők egy része, akik a huszadik század igazi sikertörténetét mondhatják a magukénak, továbbra is, sőt, ami azt illeti, egyre erőteljesebben ragaszkodnak rég meghaladott áldozati státuszukhoz. Hogy tud a győztes nő, miután mindent elért, amit akart, továbbra is áldozat maradni? Hát úgy, hogy szexuális bűncselekményt követnek el ellene, megerőszakolják. Hogy tudnak a gyermekek, miután annyi gondoskodó figyelem irányul feléjük, mégis áldozatok maradni? Úgy, hogy erőszakos bűncselekmények, elsősorban szexuális jellegűek alanyaiként, megerőszakoltakként, vagyis áldozatokként láttatjuk őket. Ha megnézzük, hogy a médiumokban és így a közbeszédben milyen gyakoriakká váltak a szexuális bűncselekményekről szóló beszámolók, hírek, köztük a házasságon, családon kívül és belül a nők és kiskorúak sérelmére elkövetettek, illetve az ezekre irányuló kísérletek, azt tapasztaljuk, hogy minden nap, minden médiafelületre jut belőlük. Évtizedek után is leleplezve a vélt, vagy valós elkövetőket, akár meglakoltak érte, akár nem. Sok megvádolt már nincs is életben, de csillagászati számú áldozatuk igényt tart a közvélemény együttérzésére és a „fejlett Nyugaton” az ezzel járó hatalmas kártérítésekre. Nálunk a magukat még mindig mértékadónak tartók semmi kivetnivalót nem találtak abban, hogy az évtizedek óta sikert sikerre halmozó úszóedzőt hat évtizeddel ezelőtti bűncselekményéért pellengérre állítsák, annak ellenére, hogy az érte kiszabott börtönbüntetését annak rendje és módja szerint leülte. Azok elé azonban, akik a kommunista diktatúra erőszakszervezeteinek tagjaiként ártatlan emberek kínzásában, gyötrésében és legyilkolásában vettek részt, továbbra is hallgatásból, elmismásolásból és mentegetésből húznak védőfüggönyt. Ne tévesszük szem elől, hogy miközben a különböző kisebbségi identitású áldozati csoportok a felszínen folyamatosan rivalizálnak egymással, valójában együtt harcolnak közös értékeink, hagyományos intézményeink, a számunkra mintát adó tekintélyek, szerepek aláásásáért. Céljuk ugyanis az, hogy teljesen kiszolgáltatottá és védekezésre képtelenné tegyék a demokratikus reprezentációval rendelkező közösségeket, melyek kapitulációját követően szánalmasan kiszolgáltatottá és védtelenné válunk majd a mindenfajta demokratikus felhatalmazást és kontrollt nélkülöző globális erőknek.