„Ha ismered az ellenséged és ismered önmagad, tiéd lesz a győzelem.”
Szun-ce

Az elmúlt évtizedről történelmi távlatban azt fogják írni, hogy „a 2010-es évek Orbán Viktor évei voltak Magyarországon” (Schmidt Mária). Idén tavasszal–nyáron, amikor tizedik évébe lép a Nemzeti Együttműködés Rendszere, és egyúttal félidejébe a 4. Orbán-kormány, érdemes számot vetni azzal, hogy a Fidesz 2006 októbere óta minden országos választást megnyert (három-három parlamenti és EP-választást, két népszavazást, négy önkormányzati választást), és a rendszerváltoztatás óta Orbán Viktor az egyetlen, kétszer egymás után újraválasztott miniszterelnök. Miután a mögöttünk hagyott évtizeden kívül 1998 és 2002 között is miniszterelnök volt, az elmúlt harminc évnek már összesen majdnem a felét az ő kormányzása határozta meg.


Ilyen hosszú, markáns és stabil kormányzati teljesítménnyel a magyar történelemben eddig csak ketten büszkélkedhettek: a dualizmus középtáján az országot modernizáló gróf Tisza Kálmán (1875–1890) és a két világháború között a Trianon utáni újjáépítéssel sikeres konszolidációt megvalósító gróf Bethlen István (1921–1931). Politikai értelemben és történelmi perspektívában bizonyosan Orbán-korszakról beszélnek majd, amely a sajátos rendszerjellemzőkkel bíró intézményes–közjogi–politikai működésmód mellett olyan vonásokkal is rendelkezik, amelyek korszakos jelentőségűek. Ez utóbbi akkor igazán méltó a nevére, ha politikatörténeti szakaszolásból kultúrtörténeti érvényre tud emelkedni. Vagyis, a kormányzó erő pártból kultúrává válik.

Az elmúlt három évtized első két harmadát az 1990 és 2010 közé eső „posztkommunista állapot” (Lánczi András) határozta meg. Ennek legfeltűnőbb jelensége az volt, hogy a „reformpárti ideológiai kontinuum” (G. Fodor Gábor) mindvégig – valójában 1945-től kezdve egészen 2010-ig – sértetlen maradt: ez volt a progresszív korszak. Az 1989-et túlélő politikai–gazdasági struktúrák liberális „kulturális hegemóniával” (Antonio Gramsci) párosultak, mégpedig az egymással stratégiai szövetségre lépő politikai–gazdasági és értelmiségi/kulturális elitek révén. Ez nem azt jelenti, hogy 1990 és 2010 között ne lehetett volna jobboldalról hatalomra kerülni, de az uralom mégis mindvégig a balliberális erőké volt. Az 1989/90-es rendszerváltoztatás liberális irányba való eltérítése húsz évig tartott, ez után 2010-ben következett el a konzervatív korszakváltás esélye, amelynek érvényre juttatása folyamatban van. Ennek ígérete nem kevesebb, mint hogy a rendszerváltásra korszakváltás következzék. (Ennek tágabb történetpolitikai keretében helyezkedett el a két évvel ezelőtt megjelent Tihanyi tézisek mondanivalója, melynek fő kérdése akkor az volt, hogy korszak lesz-e a rendszerből?)

A 2010 és 2020 közötti időszak lényege ebben a perspektívában a konzervatív korszakot megalapozó-bevezető jobboldali – tartalmában nemzeti és demokratikus – rendszer kiépítése volt. Az ehhez szükséges alkotmányos, jogi, politikai és gazdasági struktúrák kialakítása nagyrészt megvalósult. Egy működő politikai rendszerhez hatékony döntések, a korszakhoz pedig értékeken alapuló kultúra szükséges. Ezért, hogy meg ne előzze a kocsi a lovakat, tisztázzuk, hogy milyen eszméken és elveken nyugodhat azok hite és ebből fakadó cselekvése, akik konzervatív korszakba akarják ágyazni a jobboldali rendszert.

A Margit híd mellvédje, a háttérben az Országházzal (Pank Seelen felvétele, 2013)

1) Miért vagyunk hagyományvédők?

Az emberi élet véges, a világ a szűkösség helye. A számunkra behatárolt idő és tér keretei között saját életünk és övéinké mind alá vannak vetve az elmúlásnak. Az emberi ész sem képes mindennek a végére járni, mindenhová behatolni és felfogni a világ roppant összetettségét. Miután nem a magunk által szabott vagy minden további nélkül megváltoztatható határok között éljük életünket, olyan kapaszkodóra van szükségünk, amely összegzi a minket megelőzők tapasztalatait. Ez a hagyomány, amelyről Edmund Burke úgy fogalmazott, hogy átfogja az élők, a holtak és a még meg nem születettek nemzedékeit. A hagyomány a nemzedékek közötti legerősebb kötelék, amelynek szándékos elmetszése vagy nemtörődöm elvesztegetése azzal fenyegetne, hogy minden generációnak elölről kellene kezdenie mindent. Igaz tehát, hogy „a hagyomány a halottak demokráciája” (G. K. Chesterton), de hogy az élőknek is javára szolgáljon, nemcsak féltékenyen őrizni, hanem megélni, alakítani és átadni is kell. A hagyomány dinamikus valami – nem a hamut kell őrizgetnünk, hanem a lángot továbbadni. Ne féljünk hát a tűztől!

2) Miért vagyunk konzervatívok?

A konzervativizmus alapja az az ismeretelméleti felismerés, amelyet Széchenyi úgy fogalmazott meg, hogy „vegyük a dolgokat mint azok vannak, és nem mint azoknak lenniök kellene”. Rögtön oszlassunk is el egy félreértést: „a konzervativizmus nem pártprogram, hanem módszer” (Bethlen István) – a konzervativizmus ugyanis nem előre megírt forgatókönyv, teljesítendő pontrendszer, kipipálandó checklist, hanem sajátos világlátás, amely ragaszkodik a megszokotthoz, az ismertet részesíti előnyben, s ha valamin változtatni is szükséges, akkor a már kipróbáltat tökéletesíti. Politikailag a konzervativizmus a hagyomány védelmének tudatossá válása. Hogy azonban a hagyomány ne legyen absztrakció, elvont idea, konkrét tartalmúnak és rögzítettnek kell lennie. Csak valamilyen meghatározott hagyomány létezik, amely megtámadtatása idején támogatást és védelmet igényel a konzervatívoktól. E hagyomány legkönnyebben egy adott nemzet saját hagyományaként határozható meg, ezért minden konzervativizmus nemzeti, és minden nemzet konzervativizmusa csak saját forrásaiból táplálkozhat. Erre utalt Tőkéczki László, amikor azt írta: „a konzervatív magyar múlt gazdag örökséget kínál a mai magyar politikai megújuláshoz, nem szükséges a kétségbeesett szellemi importtevékenység.” Asbóth János egyik felszólalásában azt mondta a dualizmuskori képviselőházban, hogy „a legfőbb nemzeti konzervatív érdek a magyar haza fennmaradása”. Célkitűzésünk ma sem kevesebb ennél.

3) Miért vagyunk jobboldaliak?

A jobboldal kevésbé tartalom, inkább pozíció. Két nagy magyar filozófus világosan meg is határozta ennek mibenlétét: Halasy-Nagy József szerint: „a jobboldaliság annyit jelent, hogy hiszek valami örök változatlan rendben”, Molnár Tamás pedig úgy fogalmazott, hogy: „a jobboldal kedvelt állapota a rend, a hierarchikus gondolat, a csendes reform”. Az „örök dolgok” (Russell Kirk), melyek állandóságában, folytonosságában, biztonságot nyújtó otthonosságában és ismerősségében meg tudunk nyugodni, világunk szilárd kapaszkodóit jelentik. Az egyszer és mindenkorra leszögezett igazságok és a tovább már nem bontható bizonyosságok olyasmikben érhetőek tetten, mint a rend szeretete, a különbözőségek funkcionalitása vagy a lassú változások érvényessége. Jobboldalinak lenni azt jelenti, hogy nem a folyton elodázott tökéletességben (ami az emberi viszonyok között különben sem lehetséges), hanem a tökéletlen, de részben legalább felügyeletünk alatt álló „itt és mostban” élünk. A természet egyszer és mindenkorra adott rendjének elfogadása és a törvényeibe való belenyugvás védelmet nyújt, s annak derűjével tölt el, hogy a világban végső soron rend van. Ebben hiszünk.

4) Miért vagyunk kereszténydemokraták?

Liberalizmus és demokrácia eredendően sem tartozik össze, ahogyan José Ortega y Gasset szellemesen megállapította: „Lehet valaki nagyon liberális és egyáltalán nem demokrata, valamint nagyon demokrata és egyáltalán nem liberális.” Utóbbiak vagyunk mi. A választópolgárok politikai érdekérvényesítésének képességét a II. világháború után az Egyesült Államokban és Nyugat-Európában kialakult liberális rezsim számos módon igyekezett korlátozni („fékek és ellensúlyok” = bíróságok, nem választott intézmények, föderális testületek, nemzetközi szervezetek, NGO-k). A demokrácia hatókörét visszanyesegető törekvés rendre egy olyan progresszív folyamattal jár együtt, amely az oktatásban, a kultúrában, a médiában és a szórakoztatóiparban egyaránt érvényesül, és szintén egy elszámoltathatatlan elit műve. Barankovics István, a Demokrata Néppárt vezetőjének 1947-es szavai ma is érvényesek: „A kereszténység nem csak hitrendszer, hanem világnézet, kidolgozott kulturális szemlélet.” Az így értett keresztény/demokrácia a népszuverenitást a többségi döntéshozatal talajára visszavezető és egyúttal az európai civilizáció alapértékeit védelmező, egymással szorosan együtt járó politikai törekvés. Ezen dolgozunk most is.

5) Miért vagyunk szuverenisták?

A magyarság ezeréves történelme folyamatos, kollektív küzdelem az államiságért. A kontinens közepén elfoglalt geopolitikai helyzetünkből kifolyólag Európa nyugatabbra élő népeinél többet kellett harcolunk nemzetünk politikai kereteinek létrejöttéért és ha úgy adódott – ami gyakran előfordult – megvédelmezéséért, sőt újrateremtéséért. Igazi háborúink önvédelmi célúak voltak, valódi forradalmaink nemzetként való felszabadulásunkért indultak; önazonos küzdelmünk a szabadságharc és nem a hódítás. Államunkat most nem idegen hadseregek szorongatják, hanem olyan, nemzetállamtalanítással fenyegető törekvések, amelyek azt vennék el tőlünk (határaink sérthetetlensége, nemzeti identitás, függetlenség, önrendelkezés), amiért elődeink már keservesen megharcoltak. Az európai föderalizáció, a „nyílt társadalom” bornírt utópiája és a semmilyen kontroll alá nem tartozó gigantikus tech-vállalatok digitális zsarnoksága mind-mind azt veszélyezteti, hogy döntéseink ott szülessenek, ahol hatásukat kifejtik. Nemzetállamunk szuverenitásának védelme és a többségi döntéshozatal érvényének megőrzése összeköti egymással nemzeti és demokratikus felfogásunkat. Igaza volt Csengey Dénesnek, amikor 1989-ben úgy fogalmazott, hogy: „egyetlen megkerülhetetlen erő van Magyarországon: a magyar nép”. Mindent meg kell tennünk azért, hogy ez is így maradjon.

6) Miért vagyunk természetvédők?

A természet a legjobb bizonyíték arra, hogy az ember valami nálánál nagyobbnak és saját értelmével aligha felfoghatónak a része. Richard Weaver szabatos megfogalmazásával élve: „A természetben olyan rend jelenik meg, amely már a mi időnk előtt jelen volt, és amely ellenszegül a teljes megismerésre irányuló igyekezetünknek. Bajos következményekkel járhat egy olyan gépezetbe való beavatkozás, melynek sem teljes tervrajzát, sem célját nem ismerjük.” Akár hívőn vallásos („Fogta az Úristen az embert, elhelyezte az Éden kertjébe, hogy azt művelje és őrizze” – 1Móz 2,15), akár racionálisan tudományos oldalról közelítünk hozzá, a természetben olyan összefüggésrendszert pillanthatunk meg, amely az embernél előbb keletkezett, amelynek az ember szerves része, és amelyet – a hagyományhoz hasonlóan – megőrizve kell továbbadnia. Hiszen, amint Konrad Lorenz is vélte, „az ember nem kívülálló, hanem részese a Föld legkülönbözőbb ökoszisztémáit irányító törvényszerűségeknek”. A természetvédelem nem szűkülhet le a csak az embert körülvevő környezet megóvására, ráadásul a hiteles természetvédelem az emberrel kapcsolatban is a biológiai konzervativizmus álláspontjára helyezkedik, szemben állva a bioprogresszív törekvésekkel. Ezeken kívül a Scruton-féle „zöld filozófia” jegyében azt is valljuk, hogy a konzervativizmus és a természet megóvása ugyanazon hosszútávú gondolkodás és cselekvés két oldala. Számunkra a természetvédelem honvédelem is.

7) Miért vagyunk életvédők?

A létrejött életet oltalmazni, a szenvedést mérsékelni, a méltóságot megőrizni, az igazságosságra pedig törekedni kell. Az élet emberi továbbadása akkor szavatolható, ha a természet erre vonatkozó törvényeit tiszteletben tartjuk és rendjének megváltoztathatatlanságát elfogadjuk. A természet által felállított határok között minél többeket az élet továbbadására képessé tenni, a betegségek gyógymódját megtalálni és az élet időtartalmát ésszerűen meghosszabbítani az élet diadalát jelenti. Ellentétben azokkal a praktikákkal, amelyek a technológia segítségével az emberi genomba piszkálnának bele (géntechnológia), dekonstruálnák a két nemet (gender-ideológia, queer-elmélet, LMBTQ-mozgalom) vagy progresszív biopolitikával megváltoztatnák az ember örök jellemzőit (transzhumanizmus). Az élet kultúrája vagy a halál kultúrája – így húzott világos határvonalat Szent II. János Pál aközött, ami az élet alapszerkezetét tiszteletben tartja, és aközött, ami gonoszul felbontaná és önkényesen újraalkotná azt. Nem lehet kérdéses, hogy az élet oldalára állunk.

8) Miért vagyunk hazafiak?  

A Trianon óta eltelt száz évben számos módon megfogalmazták a nemzeti összetartozást, mondván, „a nemzet hivatásközösség” (Joó Tibor), amibe mindenki beletartozik, aki „megosztja velünk a magyar sorsközösséget” (Karácsony Sándor), ezért aztán „minden magyar felelős minden magyarért” (Szabó Dezső). A nemzeti összetartozás nem más, mint a felismert sorsközösség, amit az azonosságot és azonosulást biztosító elemek teremtenek meg: a közös nyelv, lakhely, történelem és az összetartozás kulturális tudata. Röviden: tudjuk, hogy mi magyarok vagyunk, és közös hazánk Magyarország, amit nem a véletlen, hanem a közös sors rendelt el számunkra. A nemzeti összetartozás a tér győzelme az idő fölött: közelebb sejtjük magunkhoz egykor ugyanitt lakó 19. századi őseinket, mint a világ másik felén élő kortársainkat. Ezt az érzést nem lehet egzaktul megmagyarázni, de nem is szükséges – ezt érezni kell. A hazafiasság ennek hétköznapi, gyakorlatias érzelme, melyet élmények keltenek fel; a Himnusz közös eléneklésétől a magyar tájban való otthonosságérzeten át a lelátók eufóriájáig. A nagy költő és még nagyobb hadvezér, Zrínyi Miklós szava jelöli ki mindenféle felsőbbrendűség-tudattól mentes, egészséges büszkeségünk tág határait: „egy nemzetnél sem vagyunk alábbvalók”. Mi magyarok vagyunk.